– Új zenei fesztivált alapítani, főként, ha nem a fősodorba illeszkedik, nehéz. Mennyit segített a SopronDrum életre hívásában, hogy megkapta a Rhythm magazin díját?
– Nagyon sokat. Családomon keresztül sok szállal kötődöm Sopronhoz, a díj után a város részéről is érkezett gratuláció. Tulajdonképpen innen indult minden: elkezdődött egy beszélgetés, aminek az egyik, rögtön megvalósult eseménye két évvel ezelőtt a Fertőrákosi Barlangszínházban a Stanley Jordan Quartet szereplése lett, amelynek a tagja vagyok. Nagy örömmel játszottunk ezen a kivételes helyen. Már akkor felvetődött a fesztivál lehetősége a városvezetés részéről és lám, egy évre rá már meg is valósult.
– A magyar zenei térképre műfajok szerint fel lehet tenni Miskolcot, Debrecent, Szegedet és Pécset is. Több soproni kötődésű művész lép fel a fesztiválon: eszerint Sopron nemcsak a hűség, a jazz városa is?
– Kollman Gábor a BJO vezetője és szaxofonosa is soproni, Gayer Ferivel a Budapest Ragtime Band vezetőjével és bőgősével pedig egy általános iskolába jártam Sopronban. De nemcsak a jazzé, az ütőhangszeré is a város, ami pedig nem ismer műfaji határokat: Dennis Chambers és Tommy Campbell munkássága nemcsak a jazz, hanem a rock műfaját is meghatározza.
– Mennyire jellemző a műfaji átjárás az ütősöknél?
– Nem általános. Pedig fontos volna, hogy a klasszikus zene képviselői tisztában legyenek például az autentikus zenével. Ahogy az is, hogy a dallamhangszereseknek ütőhangszeres oktatás is folyjék a Zeneakadémián vagy a konzervatóriumban. Azok, akiknek ebben részük volt, teljesen másképpen kezdenek el játszani, annyira stabil, biztos lesz a ritmusuk. Ez sajnos egyelőre Magyarországon nem annyira működik, holott a világban jó pár helyen kötelező, hogy bizonyos szinten el kell sajátítani az ütőhangszeres játékot.
– Ha már a zeneoktatás szóba került: ön annyit utazik, hogy tanítást nem tud vállalni.
– Elég sok bemutató előadásom van, Amerikától Ázsiáig, tavaly ősszel épp Kínában voltam. A SopronDrum művészeti vezetőjeként sok a teendőm, így ott kurzust nem tartok. A fesztiválon viszont olyan kiváló művész-tanárok lesznek, mint Dennis Chambers, aki két alkalmat is vállalt, ami nagyon ritka. Általában egy vendégművész néhány órát tölt el egy városban, fellép, aztán elsuhan. A mesterkurzusokon sokkal bensőségesebb, komoly kapcsolat alakulhat ki egy művésszel, ami a zenészpalántáknak egy életre szóló élmény lehet, meghatározhatja a művészi pályájukat. Korábban ezt én is megtapasztaltam.
– A fellépőknek is jobb lehet, ha kevésbé rohanós a programjuk.
– Természetesen. Amit pedig előadnak a workshopon, azt este megmutathatják, hogyan működik a színpadon, élesben.
– Elektromos dobolás is lesz a fesztiválon: azzal viszont lehet csalni.
– A belga Michael Shack az elektronikus dobolás egyik legnagyobb sztárja, az oktatáson kívül egy fergeteges koncertet is ad 15-én este. Én nem vagyok istenigazából híve a komputeres zenéknek, de tudom, egy gyereknek már 2-3 éves korában mobiltelefon kerül a kezébe, majd a számítógép elé ül, és ezeken hallja az elektronikus, sokszor rossz minőségű darabokat - nem az édesanyja által énekelt népdalokat, vagy a Bartók Rádiót. Ezek annyira beleivódnak, hogy azt gondolja, ilyen a zene, közben szó sincs erről. Rengeteg káros vonzata is van ennek a modern technikának, de haszna is: sok fantasztikus oktatóanyag is van az interneten. De hogy ennek köszönhetően születnek-e majd olyan egyéniségek, mint Miles Davis, ez óriási kérdés. Viszont az élő zenének a varázsát, energiáját semmi sem pótolhatja.
– E tekintetben nem lehet nagy baj: bár kevesebb volt tavaly a fellépő, a fesztiváloknak köszönhetően több volt a koncert. Legalábbis a Pro Art szerzői jogi szövetség zeneipari jelentése szerint.
– Ennek nagyon örülünk, de kérdés a minőség. De tételezzük fel, nagyon sok minőségi koncert volt. Azonban ez a kifejezés, hogy zeneipar, nekem ez egy fájó történet: mi nem iparosok vagyunk! A koncertezésnek tényleg van egy olyan része – hangosítás, világosítás, szervezés –, amit lehet iparnak is nevezni, de aki felmegy a színpadra, és bemutatja tehetségét az a művész. A művész pedig nem iparos!
– Ha annak idején, mikor zenélni tanult, van internet, és látja az oktatóanyagokat, koncerteket, akkor is kifejlesztette volna a saját technikáját?
– Furcsa ezt mondani, de a vasfüggönynek köszönhetem, hogy egy kicsit másképp játszom, már huszonhat éves voltam, amikor a másik oldalról láttam először a soproni hegyeket. A hetvenes évek közepén még nem volt videó, 1983-ban, mikor már turnéztam a Bakfart Consorttal, vettem az első videómagnót Svájcban. Óriási inspiráció volt a zenei videókat látnom, de akkorra már kialakult az egyéni stílusom. Ennek az ütőhangszeres játéknak a lényege a kéznek egy másfajta pozíciója, más, mint ahogy például az afrikaiak, indiaiak, brazilok játszanak. Amikor Dél-Indiában jártam, ahol az ütőhangszeres kultúrát a legmagasabb szinten művelik, nagyon meglepte őket ez a technika: ilyet még életükben nem láttak. Ugyanígy rácsodálkoztak Brazíliában, Amerikában is. Nem egy nagy dolog, de egy kicsit mégis más. Ennek köszönhetem a Rhythm magazin díját is: ennek a picit másságnak. De ha lett volna internet, vagy el tudtam volna menni Amerikába, Angliába vagy bárhová tanulni, akkor én azt az iskolát játszanám, és talán soha eszembe nem jutott volna új utakat keresni.
– Most hány hangszere van?
– A legapróbb kütyütől kezdve biztos, hogy száz és százötven között - ez egy gyűjtemény is, azonban húsz és harminc között van a száma azoknak a hangszereknek, amelyeken rendszeresen játszom.
– Innen nézve ütősnek lenni sokkal változatosabb az élete, mint ha megmaradt volna a fuvolánál.
– Mostanában újra elővettem az altfuvolát, mivel alakul egy új zenekar Lantos Zoltán hegedűművésszel, és Mizsei Zoltán szintetizátoros, énekessel – ott ezt is megmutatom.
