Fél éve vette kezdetét az éves túlórakeret megemelése ellen szerveződött tüntetési hullám. A szakszervezetek által nyelvpolitikai szempontból sikeresen rabszolgatörvényként keretezett szabályozással szemben olyan mozgósítás vette kezdetét és olyan akciók szerveződtek, amelyekben nem csak az egyes ellenzéki pártok, de párton kívüli mozgalmárok, civil csoportok és a szakszervezetek között is egység jött létre.
Bár a tüntetési hullám nem mozgatott meg akkora tömeget, mint a netadós tüntetések 2014-ben, vagy a CEU melletti demonstráció 2017-ben, az egységes fellépés és a tiltakozók korábban nem, vagy csak elszórva tapasztalt indulatossága megkülönböztette a rabszolgatörvény-ellenes tüntetéseket a korábbi mozgósításoktól. Az utcán megvalósult teljes egységen túl a tüntetéssorozat keretezése arról is szólt, hogy különböző társadalmi csoportok között jöhet létre szolidaritás. Ezek szerint a NER nem csak a tudomány függetlenségét sértette meg a 2018-as parlamenti választás után, de a munkások érdekeit is, hogy kiszolgálhassa a német tőkét, amiért cserébe a német konzervatívok nem lépnek fel a jogállam, a sajtószabadság leépítése ellen. Az MTA és a CEU ügye így került bele a rabszolgatörvény konfliktusának keretezésébe. Ennek az értelmezésnek a mentén lépett fel a Hallgatói Szakszervezet csoport is és a 2018. december 8-i szakszervezeti tüntetés szervezői is megjelölték a társadalmi csoportok közötti szolidaritást célként.
A munkavállalói érdekektől a közmédiáig
A 2018. decemberében kezdődő rabszolgatörvény-ellenes tüntetéseknek volt egy tartalmi és egy tágabb értelemben vett formai előzménye is. A kormány már a 2018-as választások előtt, 2017 elején tervezte, hogy három évre növeli a munkaidő keretet, tehát azt az időt, ami után ki kell fizetnie a munkáltatónak a túlórapénzt. Végül 2017. áprilisában a módosítás lekerült a törvényhozás napirendjéről. A konfliktust kiváltó ügy tehát nem volt új 2018 végén, a közeledő országgyűlési választás akadályát jelentette a rabszolgatörvény 2017 eleji bevezetésének. A szakszervezeti mozgósítás ugyanakkor már 2018. novemberében megkezdődött, amikor a kormány megszüntette a cafeteria-elemek kedvezményes adózását. Formai szempontból az együttes ellenzéki utcai jelenlét a választások után közvetlenül megkezdődő tüntetések során megvalósult, jóllehet akkor még közös beszédek nélkül vonultak egymás mellett a Jobbik és a liberális, baloldali pártok politikusai, szimpatizánsai. Ekkor már nem lehetett hallani olyan morális ellenérzésekről a közös tüntetés kapcsán, mint amikor Állami Számvevőszék megbüntette a Jobbikot 2017 végén.
A rabszolgatörvény elleni első tüntetésre a szakszervezetek szervezésében került sor 2018. december 8-án, ami hasonló koreográfiát követett, mint a novemberi cafeteria-tüntetés. Ezzel párhuzamosan az ellenzék a törvény elfogadását obstrukcióval kívánta megakadályozni 2925 napirendi módosító indítvány beadásával. Az igazságügyi bizottság azonban úgy döntött, hogy azokról egyetlen szavazással dönthet az Országgyűlés. Az ellenzéki képviselők a döntés ellen sípszóval tüntettek, majd közösen elhagyták az üléstermet. Két nappal később, december 12-én foglalta el az ellenzék az elnöki pulpitust a parlamentben, hogy megakadályozza a törvény elfogadását. Az országházi normák együttes ellenzéki felrúgása, az események folyamatos, élő közvetítése - elsősorban Tordai Bence képviselő által - erős mozgósító hatással bírt. Aznap este több ezren jelentek meg a Kossuth-téren. Összecsapásokra is sor került a tüntetők és a rendőrség között, ami éppen annak tudható be, hogy - a rendőrség 2015 óta tartó militarizációja mellett - a tömeg sem érezte magára érvényesnek a korábbi szabályokat. A normadöntés és a közös szimbólumrendszer (O1G) aztán a későbbiekben is erős mozgósító erővel bírt.
Az obstrukció hetének vasárnapján aztán új célpontot talált magának az ellenzék. Hadházy Ákos, Szél Bernadett és a Momentum kezdeményezésére a december 16-i tüntetés után a tömeg az MTVA Kunigunda útjánál lévő székházához vonult. A tüntetők elköteleződését bizonyította, hogy a hidegben gyalog tették meg a mintegy másfél órás utat. A közmédia ekkor lett a tüntetési hullám elsődleges célpontja, az ellenzéki képviselői akciók és a tüntetések helyszíne. Az eredeti cél az ellenzék rabszolgatörvénnyel kapcsolatos követeléseinek beolvasása volt, az ellenzék ezzel kibővítette a konfliktust a sajtószabadsággal, tágabban egy általános rendszerkritikával. Nem egyedülálló jelenség, hogy az állami média a rendszerellenes tüntetések célpontja. Így történt/történik ez a 2018-2019-es szerb kormányellenes tüntetéseken is, ráadásul a politikusok, közszereplők természetes közege a nyilvánosság, így érzékenyebbek annak korlátozására. Nem kivételes, hogy a mozgósítás fenntartása érdekében arra van szükség, hogy a mozgalmi vezetők átkeretezzék az adott konfliktust. A december végi és január eleji tüntetések azt mutatták, hogy volt is igény a tüntetők részéről a konfliktus kibővítésére.
Szerepek, érdekek, tüntetők
Január 5-én volt a tiltakozási hullám utolsó nagyobb tüntetése a fővárosban. A demonstrációt már decemberben megkezdték szervezni civil szervezetek, szakszervezetek és az ellenzéki politikai pártok. Közösen tüntettek, azonban eltértek szerepeik és így érdekeik is. Legegyszerűbben a szakszervezeti álláspontot lehet meghatározni. Bár esetükben is felmerül, hogy milyen mértékben érdemes eltávolodniuk a szűken vett foglalkoztatási konfliktustól a kormánykritika irányába, alapvetően mégis tagjaik munkaügyi érdekvédelme a feladatuk. A pártok a rabszolgatörvényben egy olyan ügyet találtak, amivel a Fidesz narratívája, így a nacionalizmus - német autógyárak érdeke - és a munkalapú társadalomra való hivatkozás kikezdhető volt. Az ellenzéki közvélemény felé lehetőség volt egységet mutatni, továbbá cáfolni lehetett a NER konformitást a parlamenti és az MTVA épületében folytatott direkt akciókkal. A politikai pártok cselekvési logikája végső soron a szavazatszerzésre irányul, így számukra a konfliktus szélesítése, a kormánykritika fontos szempont. A civil aktivisták, tüntetésszervezők számára is a rendszerkritika, az azt kifejező mozgalmi cselekvés lényeges, ugyanakkor nem kell tekintetbe venniük a választói szempontokat, megfogalmazhatnak olyan cselekvési elvárásokat, amelyek túlságosan is felborítják a mindennapi élet egyéni rutinjait.
A közös tüntetési fellépés, a beszédek során nem élesedtek ezek az ellentétek, de a további cselekvéssel kapcsolatban ez már nem így történt. Ezt mutatja az országos sztrájk körüli diskurzus. Az országos sztrájk, mint a tüntetések utáni, azokon túlmutató cselekvési lehetőség a január 5-i tüntetésen, éppen szakszervezeti oldalról merült fel. Noha a szakszervezetek több helyen is tartottak félpályás útlezárásokat, országos sztrájk a jelen szabályozás szerint nem szervezhető. A politikai pártoktól többen azt várták, hogy december 12-e után ne térjenek vissza a parlamentbe, valósítsanak meg egy kvázi pártpolitikai sztrájkot, azzal, hogy nem vesznek részt a törvényhozás munkájában. Ez tulajdonképpen a választási bojkott diskurzusa volt némileg más köntösben. A parlamenti munka bojkottja ugyanakkor ellentétes az alapvetően intézményesített környezetben kialakult pártpolitikai logikával, a pártok szervezeti érdekeivel, a pártokban dolgozó munkavállalók érdekeivel, választóik meggyőződésével. Az is erősen kétséges, hogy lenne legalább egy meghatározó kisebbség az országban (25-30 százalék), amelyik nem venné zokon, ha több hétre “leállna az ország”.
A tüntetéseken részt vevők esetében nem szokott problémát okozni annak megértése, hogy milyen politikai változásokat kívánnak elérni, hiszen éppen azt fejezik ki a rájuk jellemző módon az adott demonstráción. A nagyobb volumenű hazai tüntetési hullámok során azonban a kezdeti szakpolitikai konfliktus általánosabb rendszerkritikává tágul. Ebben a helyzetben beindul annak találgatása, belelátása, hogy végső soron milyen társadalmi csoportok, milyen politikai háttérrel, milyen éllel kritizálják a fennállót. Az ízlés vagy érdekbeli különbségek alapján így lehetett hallani csalódott fideszesekről, korábban nem tiltakozó politikai újszülöttekről és az egész politikai elitet leváltani akaró tiltakozókról a netadós tüntetések óta.
A 2018. december 8-i tüntetésen az MTA Politikatudományi Intézete által végzett kérdőíves kutatás betekintést ad a szakszervezeti demonstráción résztvevők szociológiai hátteréről, részvételi tapasztalatairól. A véletlenszerűen megkérdezett tüntetők átlagéletkora 53 év, 54 százalékuk férfi, 46 százalékuk nő volt. A tüntetők 56 százalékának legalább főiskolai végzettsége volt, vagy felsőfokú tanulmányokat folytatott. A szakszervezeti tagok arányát 20 százalékra mérték, ami a teljes választókorú népességben 4-5 százalékra tehető. Jellemzően aktív csoportról van szó, a megkérdezetteknek csupán 22 százaléka nem vett rész közéleti, politikai tevékenységben (kampánytevékenység, szervezeti aktivitás, tüntetés, bojkott, petíció aláírása, politikus felkeresése, adomány) a tüntetést megelőző 12 hónapban. Az aktivitásra utal az is, hogy körükben 95 százalékos volt a 2018-as választásokon való részvétel. A régi baloldal elutasítottsága sem olyan magától értetődő. A kérdésre válaszolók 52 százaléka szavazott ugyanis a DK vagy az MSZP-Párbeszéd listájára.
A 2018. december 8-i tüntetésen résztvevők szociológiai, politikai háttere tükrözi annak szakszervezeti jellegét, azonban így is vegyes képet mutat: különböző társadalmi csoportok képviselték magukat. Nem csak a diplomások aránya volt alacsonyabb, mint más tüntetésen, de sokan érkeztek a fővároson kívülről a tüntetésre (45 százalék). Egyetlen tüntetésből természetesen nem alkothatunk teljes képet az egész hullámról, azonban felfedezhetőek bizonyos klaszterek. A december 12-i ellenzéki obstrukció után bizonyára több fiatal, a régi baloldalhoz kevésbé kötődő résztvevő jelent meg a tüntetéseken, továbbá kevesebb lett a fővárosba érkező szakszervezeti aktivista. A demonstrálók vizsgálata azonban azt mutatja, hogy mind a szakszervezeti aktivisták, mind a régi és az új ellenzéki pártok választói részt vettek a rabszolgatörvény elleni demonstrációkban.
Volt valami értelme?
Tüntetések kapcsán rendszeresen felmerülő kérdés, hogy végső soron mi értelme, haszna volt az egésznek. Különösen igaz ez akkor, ha nem csak korlátozott szakpolitikai céljai vannak a mozgósításnak, de az ellenzéki közvélemény egyenesen kormányváltást remél a megmozdulásoktól. A rabszolgatörvény-ellenes tüntetések kapcsán ráadásul nem hogy teljes, mint a netadós tüntetések során, de részleges szakpolitikai sikert sem lehetett elérni, ahogy a 2012-2013-as hallgatói mozgalom esetében. Nem volt következménye a tüntetési ciklusnak a Fidesz szavazótáborára nézve sem olyan mértékben, mint a netadós hullám után, noha a túlóratörvény is széles társadalmi csoportok esetében korlátozza az egyéni autonómiát, szabadságot. Mindez nem jelenti azt, hogy ne lett volna értelme és következménye a megmozdulásoknak. A Momentum európai parlamenti választáson elért sikerében lehetett annak szerepe, hogy EP-kampányuk egyik arcát, Donáth Annát személyes kockázatvállalása révén ismerhette meg az ellenzéki közvélemény, ha nem is feltétlenül az egész ország. A tüntetéseken való ellenzéki egység, a pártok, politikusok behelyettesíthetősége pedig paradox módon éppen azt az ellenzéki választói felismerést táplálhatja, hogy a kormánybuktatáshoz nincs szükség mindegyikre.
A pártpolitikán innen ugyanakkor nem szabad elfeledkezni a munkavállalói érdekvédelem új lendületéről azoknak, akik úgy gondolják, hogy a szakszervezeti mozgalom nem csupán hitelességi forrás vagy kormánybuktató eszköz. Az utolsó választás előtti évben, 2017-ben az általam végzett sajtóelemzés szerint egész évben 14 sztrájkkal kapcsolatos szakszervezeti cselekvés valósult meg. 2019-ben ez a szám kevesebb, mint fél év alatt majdnem a duplájára, 26-ra nőtt, ráadásul ebbe nem számítanak bele a sztrájkon kívüli egyéb formák, így a munkavállalók tüntetései. A sztrájkok ráadásul nem korlátozódnak Budapestre, ahogy egyébként a rabszolgatörvény ellen is szerte az országban tiltakoztak. Jelenleg éppen a pedagógusok sztrájkhoz való jogát korlátozza a kormány nemtelen eszközökkel. Az idézett adatokon túl a Kőbányai Szent László Gimnázium tanárai által válaszként adott vadsztrájk, az egyéni kockázatvállalás mutatja, hogy valóban megmozdult valami a magyar szakszervezeti mozgalomban. A Fidesz népszerűségi mutatóit elemezve és az EP választások ellenzéki eredményeit értékelve ne feledkezzünk meg erről!
