Sok vitám volt Szanyi Tiborral az évek során, éppenséggel a Népszava ügyében is. Sőt, szinte kizárólag az újság ügyében. Hol harcosan kiállt a Népszava mellett, védte az érdekeit – a baloldali politikusokkal szemben -, hol életre-halálra megsértődött, mi több, pert is indított a lap ellen. Sértődései, indulatos kirohanásai mindig akkor fordultak elő, amikor bírálat érte őt a hasábjainkon; a kritika kritikátlan hangnemet váltott ki belőle, harag költözött a szívébe. Őszintén nem emlékszem már arra, hogy mitől engesztelődött meg. Feltehetően attól, hogy a párton belüli pozícióját sikerült megőriznie, vagy visszatornáznia magát azok közé, akikre odafigyel a közvélemény. És ez így ment ciklikusan; mondott valami olyasmit, amit mi elfogadhatatlannak tartottunk, ezt meg is írtuk, ő megsértődött, már nem volt sem baloldali, sem megőrzendő érték a Népszava, aztán jött egy újabb fordulat, és nem volt nála harcosabb érdekvédője az újságnak.
Most új helyzetbe került: a látszat szerint elveszített mindent. Egzisztenciát, befolyást, pozíciót – egyszerre. Emberileg tehát érthető, hogy ismét elragadták az indulatai. Nyilván hazudhatná azt, hogy semmi baj nem történt, demokratikus úton kerül ki a főútvonalról, de ugyan ki az, aki ilyenkor nagyvonalúan félreáll? Nem biztos, hogy a legelegánsabb megoldást választotta Szanyi, sőt biztos nem tudta megőrizni – ha volt neki – a hitelességét, nyilván gerincesebb lett volna, ha a választmányi ülés előtt fejti ki véleményét a pártról, és jelenti be a távolmaradását, mond le az esetleges európai mandátumról. De ő nem ezt tette.
Bukni nem könnyű, pláne egyenes tartással. Nézzük meg ez ügyben Orbán Viktort: ő vajon hogyan kezelte a bukását? Igaz, őt nem itthon érte a kudarc – legalábbis ma még úgy tűnik, hogy itthon nem érte -, Magyarországon ő változatlanul az első számú politikus, de az európai vesszőfutása után ez már inkább csak egy kis homokozónak látszik. Mondom én. De nem ezt mondja a környezete, amiből persze nem következik, hogy nem ezt gondolja. Lehet, hogy egyformán vélekedünk a helyzetről, csak ez a bizonyos környezet még nem meri szembesíteni vezérét a valósággal. Inkább mindenki hazudik, fényezi továbbra is a „királyt”, és ezt teszi akkor is, ha nap mint buknak le, derül ki a szavaikról, hogy csalárdok, hamisak, hazugok. Orbánt ma még nem engedik bukni látszani, miközben – jelentsük ki bátran – a nemzetközi politika szereplői vagy elégedetten, vagy szánakozva néznek rá. Már nem is olyan jó vele mutatkozni.
Nem, dehogy hasonlítom a helyzetét Szanyi Tiboréhoz, de annyit azért megállapíthatunk: az elegancia Orbán viselkedéséből is hiányzik. Nem gondolom, hogy lehajtott fejjel kellene kioldalognia a hátsó ajtón, de talán mégsem volna szabad társait hazugságokra kényszeríteni. Azonban képtelen erre, az egész rendszerét arra építette, hogy ő szent és sérthetetlen, hiba nélküli. Így gondol magára, és ezt elvárja másoktól is. Az összevetés annyiban áll meg, hogy egyik politikusban sincs tartás. Csak a látszatok.