A túlélés érdekében mindenekelőtt a hübrisztől kell megszabadulnom – gondolta magában - a hübrisztől! Attól a gőgtől és elbizakodottságtól, amely a Földön való tartózkodásom 68 éve alatt azt kívánta bizonyítani, hogy fontos tagja vagyok a táradalomnak!
Olyan ember, aki munkájával, tudásával, tehetségével - még ha kis mértékben is, de – hozzájárult a világ fejlődéséhez, munkabírásával, szorgalmával az ország gyarapodásához. Ez az! – gondolta, és gyorsan fölpattant, hogy a jó munkájáért kapott kitüntetéseit, szakmai díjait eldugja az íróasztal fiókjának mélyére. Csak, hogy még az elbizakodottság látszatát is kerülhesse.
Aztán visszaült a gép elé, kicsit elmélázott, majd magabiztosan leírta: igen, a két gyereket nem számolom ide! Őket nem azért szültem – és belátom napjainkban már ez nagy hibának számít -, mert családunk bővülésével is az országot kívántam szolgálni, hanem azért, mert szerettem a férjemet, és bár nagyon szegények voltunk, mégis alig vártam a gyerekeim érkezését. Szóval ez a kérdés gyerekestől, unokástól föl sem merülhet!
Ó, már megint a hübrisz! - intette magát. Mindig ez a fránya elbizakodottság, a fontosságtudat! Persze, korábban hasznára volt, az vitte előre, az segítette, hogy karriert építsen. Jó, hát nem túl nagyot, csak akkorát, amiben ő már jól érezte magát. Mégis egzisztencia volt, olyan, amelyik egyfajta magabiztosságot adott, amikor reggel munkába menet a liftben odaköszönt a szomszédoknak. Szerette a munkáját, kedvvel végezte, még akkor is, ha nem túl jól fizették. Ilyenkor mindig arra gondolt, sokkal szerencsésebb azoknál, akik undorral dolgoznak, muszájból, mert kell a pénz a megélhetéshez. De hát, ez már a múlt! Ezentúl kerülni fogom a szomszédokat – döntötte el magában.
A pénzt inkább gyűlölte, mint szerette. (Az apja miatt. Amiatt az ember miatt, aki a magyarországi viszonyok között jólétben élt, mégis úgy dobta el magától, mint a semmire se jó sáros levelet, hogy terméketlen és nagyon gonosz új feleségével élhessen egészen megérdemelten magányos haláláig.) Ezért aztán nem is akart, nem is tudott igazán bánni a pénzzel. Voltak jobb évei, voltak rosszabbak. Volt, hogy a család minden tagja egyszerre kaphatott új cipőt, és még nyaralni is el tudtak menni. Volt, hogy csak egyvalakinek tudtak cipőt venni, és a nyár is nyaralás nélkül múlt el. Annyi azonban sosem volt, hogy igazán spórolni tudjanak belőle. Ha olykor maradt is valamicske, azt a következő rossz passz elvitte. Mégis együtt kocogtak a poros úton, egészen addig, amíg a gyerekek ki nem repültek. Egyikükből sem lett ugyan tekintetes úr, de megvannak. Ám tőlük nem csak emiatt nem kérne pénzt, de azért sem, mert úgy vélte, természetellenes dolog lenne, hisz a szülőnek kell segítenie a gyerekeket, és nem fordítva!
Nem bánkódott, hiszen rég eldöntötte magában, hogy haláláig dolgoznia kell, mert a nyugdíja nem lesz elég a megélhetésre. Csak arra nem számított, hogy nem lesz majd hol. Számtalan helyre elküldte az önéletrajzát, de legtöbben még csak válaszra sem méltatták. Csupán néhányan írták meg, hogy „Sajnos, nem önre esett a választás”. Pedig igyekezett haladni a korral, az interneten minden olyan cikket elolvasott, ami arról szólt, hogyan kell jó és modern, a mai elvárásoknak megfelelő CV-t, azaz Curriculum vitae-t készíteni. De mindenféle tanács ellenére sosem tagadta le, hogy hány éves. Nem csak azért, mert nem szégyellte, nem csak azért, mert ősz haja ellenére nagyon is erős, munkaképes embernek tartotta magát, és nem csak azért mert az önéletrajzhoz csatolt fényképről úgyis kiderült volna, hogy nem most végezte a főiskolát, de azért sem, mert gyűlölt hazudni, megtéveszteni másokat. Nem is tette soha.
Illetve azóta nem, amióta úgy 5 éves kora körül lebukott, és nagyon kellett szégyellnie magát. Az történt ugyanis, hogy egyszer a nagymamája, amikor ketten voltak otthon, vett tíz deka parányt, és ketten befalták az egészet. Mami azt kérte tőle, ne szóljon erről senkinek, ő pedig megígérte. Nem is szólt egy szót se, amikor az unokatestvérével hazaérkeztek a nagynénjéék, akikkel együtt laktak, de csokis nápolyitól fülig maszatos szájjal szaladt eléjük. Mikor megkérdezték tőle, hogy mit evett, a „corpus delicti” ellenére azt mondta, semmit. Neki csak annyit mondtak, ne hazudjon, nem szabad hazudni. A veszekedést csak a másik szobából hallotta. Amikor a Mami sírva jött be hozzá, nagyon megijedt. Nagyon sajnálta a nagymamáját, mert úgy érezte, miatta kapott ki. Ezért nem volt képes többé hazudni. Nem is tette soha.
Az interneten azt is olvasta, hogy az álláskeresők 50 százaléka ismerősök, barátok révén tud elhelyezkedni. Mivel tisztában volt vele, hogy muszáj munkát találnia, nem volt rest, felhívott mindenkit, akit ismert. Voltak, akik sajnálkoztak, voltak, akik ígérni sem tudtak, és akadt egy-kettő, aki halat kínált, de hálót egyikőjük sem. Volt, aki azt mondta, ha tudna angolul, azonnal tudna neki állást. Nem tudott. A Ratkó-korszak gyermekeként oroszul tanult 8 éven át, a végén alapfokú nyelvvizsgával fejezte be. Tanult anno németül és franciául is, ám mivel egyik nyelvet sem használta soha, rég elfelejtette mindkettőt. Azt gondolta, talán érdemes lenne újrakezdeni valamelyiket, de arra is gondolt, ez a korán úgysem segítene. Tudomásul kell vennie, ez már egy olyan világ, amelyik nem tart rá igényt. Nem kell a tudása, az esze, a kreativitása, a tehetsége, a szorgalma, nem kell belőle semmi. Az élet megrágta és kiköpte, innentől kezdve magára vessen.
Mert a hübrisz, meg az elvek – motyogta magában. Igen, az elvek. Az elveihez mindig ragaszkodott! Nem voltak ezek rosszak, vagy gonoszak, mindig is a szabadság, egyenlőség, testvériség szellemében gondolkodott, hitte, hogy a jognak asztalánál mindenkinek egyformán kell helyet foglalnia, hogy a bőség kosarából mindenkinek egyformán kell tudni vennie, hogy az elesetteket támogatni kell, és nem belökni a szakadékba, hogy az éhezőknek enni kell adni, és aki fázik, azt be kell takarni. Ám úgy tűnik, ma már ez nem kell, idejétmúlt gondolkodás. Itt mindenki annyit ér, amennyije van, és aki elesett, abba még nagyobbat kell rúgni. Mint abba a 9 gyermekes anyába, aki kilakoltatás előtt áll, és aki végső kétségbeesésében a miniszterelnökhöz fordult segítségért, de olyan választ kapott a Levelezési Osztálytól, hogy a fal adta a másikat: „Őszintén sajnáljuk, hogy a tájékoztatáson túl nem lehettünk a segítségükre. Helyzetüket átérezve, ezúton kívánunk Önöknek Miniszterelnök úr nevében kitartást és további minden jót!” Még jó, hogy erőt és egészséget, és további munkasikereket nem kívántak neki a „mi senkit sem hagyunk az út szélén” jegyében.
Eszébe jutott a házban lakó idős ember, aki szakadt, koszos ruhában, sántikálva, totyogva, levegőt is alig kapva jutott el a CBA-ig, hogy agyvérzésben lebénult fiát egyedül maradva is etetni tudja. Vagy a másik öreg úr, aki úgy spórol, hogy nem fürdik, ezért nem szállnak be mellé a házban lakók a liftbe, amikor ugatós kutyájával fölfelé igyekszik, mert büdös, és aki minden reggel úgy viszi sétálni az ebet, hogy útba ejthesse a parkoló automatákat, hátha maradt bennük pár forint. Eszébe jutott a szomszédasszonya is, aki a mai magyar állami egészségügy pokoli bugyrába kényszerült, és akinek fájdalmai ellenére is több hónapot kell várnia egy-egy kivizsgálásra, hogy mire megtudják, mi baja, már talán meg is haljon. Nincs pénze megfizetni a magánrendelőket. Eszébe jutottak a gyerekek is, akik a testet, lelket romboló ostoba oktatási reformok áldozatai, az egyre inkább barnába forduló magyarországi kék ég, a kenetteljes hazudozás, egy gonosz és hibbant elme világuralmi mániája, a lelketlenség, a mindent elöntő középszerű butaság, az élet mind nagyobb mértékű pusztítása.
Hirtelen megérezte, hogy a mindeddig elfojtani próbált hübrisz most lávaként tör elő. Ady, Radnóti, Csokonai, Petőfi, Vörösmarty, Kosztolányi, Karinthy, Móra, Móricz, Nagy László, Esterházy, Faludy, Moldova, Závada, Szabó Magda, Kertész Ákos és még sok más nagyszerű író, költő gondolatai kavarogtak benne, hogy végül József Attila egyetlen sorában öltsenek testet: „Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat.”
