Feministagyűlésen vélhetően nem érné meg a finálét a darab, hamarabb kapna széklábra a nagyérdemű, mintsem befejeződne De La Saouche úr vesszőfutása, s Jean-Baptiste Poquelin nevét örökre felírnák kis betűkkel az elátkozottak listájára. Pedig nevezett úr, írói nevén Moliére éppenséggel nem a nőkből akart csúfot űzni, sokkal inkább saját szerelmi szenvedéseit jelenítette meg A nők iskolájában. Az író negyven esztendős volt, amikor 1662-ben feleségül vette Armande Béjart-t, korábbi szerelmének titkolt lányát, ám a nálánál feleannyi idős kisasszony más(ok)nál kereste a boldogságot. Így született meg A nők iskolája, s benne Arnolphe alakjában az író saját sorsát, Ágnesében pedig felesége eszményített alakját ábrázolta. És vele a bukott elméletet: buta nőt elvenni nem ostobaság, hiszen egy liba száz bölcsnél is többet ér.
A kaposvári Csiky Gergely Színházban a teátrum hajdani, legendás direktora, a Kaposvár-jelenség egyik atyja, Babarczy László vitte színre Moliére egyik leghíresebb művét. Az igazgatói stafétát 2007-ben átadó rendező utoljára 2010-ben állíthatott színre darabot Kaposváron, egy évvel korábban pedig éppenséggel ugyanezt választotta a francia fenomén repertoárjából. Sőt, 1981-ben szintén érzéssel nyúlt Moliére ezen remekéhez: utóbbi alkalommal Rajhona Ádám, Csákányi Eszter és Bezerédi Zoltán játszották a főbb szerepeket, dekádnyival ezelőtt pedig Szula László vitte el az estét. A főszerepet ezúttal Olt Tamásra osztotta a nagy visszatérő, akinek sajnos ez volt az egyetlen helyes döntése legújabb rendezése során: álmatag-lanyha, érdektelen-statikus dialógokra bontott előadás került ki a keze közül, melyben elveszett az igazi, maró, moliére-i gúny, a pincemély szatirikus hang, maradt a végkifejletig kitartó felszínes blődli. Mely komoly kontrasztot jelentett a Babarczy-érában korábban megszokott – sőt, Csiky-szinten már-már elvárt – többlettartalomhoz képest, hiszen megannyi kortárs példa maradt parlagon a vak komondortól a nők htb-vé, szülőgéppé degradálásig.
Méltó Arnolphe-ként Olt Tamás próbálta meg magasabb szintre emelni a dagonyát, jellembeli átalakulása viszont éppen csak megmentette a szinte menthetetlent, ám egy komolyabb előadáshoz megfelelő direkciók mellett társak is szükségeltettek volna, de a színpadról sem érkezett túl sok segítség. Georgette és Alain, De La Saouche szolgái szerepében Szvetnyik Kata és Fándly Csaba ugyan felvillantottak valamit a klasszikus komédiák tárházából, a többieknek viszont vagy a rendezői instrukció volt kevés, vagy a léc túl magas. Krausz Gergő Horace-ként alig jutott túl a nyakában viselt gitár húrjainak pengetésénél, Szabó Nikolett Ágnese pedig egy diákszínpadi produkcióban is közepesnek minősült volna, s teljes mértékben hiányzott belőle a félszeg gyermekből szinte észrevétlen kifejlődő lázadó nő. Kósa Béla érthetetlen-hadaró Chrysalde-ja minden bölcsességet és józanságot nélkülözött, ahogy a többiek is klasszikusan érvényes gesztus nélkül tudták le az előadást.
