Alejandro G. Iñárritu határozott ember, szikár humorral. „Bár a világon egyre kevesebb helyen van demokrácia, a zsűri működése során mindenki véleményt nyilváníthatott. Egyetlen film volt, ahol teljesen egyhangú volt a kilenc tag véleménye” – vezette fel a négyszeres Oscar-díjas rendező, zsűrielnök a szombat este a 72. Cannes-i fesztiválon Arany pálmával elismert művet, Bong Joon-ho jegyezte Élősködőket.
A koreai szerzői filmes nem csak a szakmai grémium, hanem sok kritikus szerint is egyértelműen a legjobb volt, elvégre a mezőnyben kitapintható három mozgóképes trend közül kettőt is hordoz, méghozzá kimagasló és egyedi módon: alkotója szeretne a világról markánsan állítani valamit, és képes továbblépni a műfajiság limitáltságán. A harmadik markáns trendet pedig jobb, hogy elkerülte, ugyanis idén a megosztó filmek a nagy szerzők önreflexív ömlengései voltak. De fogalmazhatok úgy is, hogy a huszonegyedik századi mozgókép egyre kevésbé viseli el a különcöket. Ez azért van-e így, mert a nézői szokások radikálisan megváltoztak, vagy a nagy művészek manapság nem tudnak kifejlődni, kommunikálni, lényegében másodlagos. Azok a rendezők tudnak most erőteljesek lenni, akiknek a filmnyelve zsáneralapú, ebben a mezőnyben pedig, cannes-i győzelmével a világon jelenleg a legjobb Bong Joon-ho. Aki Arany pálmával a kezében Henri-Georges Clouzot-nak és Claude Chabrolnak mondott köszönetet, két olyan francia alkotónak, akik hatottak rá.
Az Élősködők elképesztő vállalás: egyszerre gyilkos és fekete humorú szatíra, feszültséggel teli thriller, sokkoló horror és nyomasztó társadalmi dráma. Látunk egy meghökkentő szocio felütést Ki-taek (Song Kang-Ho, a koreai mozi szupersztárja) és családja szuterénben zajló nyomoráról. Majd a történet hirtelen szélhámos-sztorivá változik, amikor az egész család befészkeli magát a gazdag, palotában elő famíliához. Azután, amikor azt állítaná a szakavatott néző, hogy már ilyet is látott, jönnek az újabb fordulatok. hogy pontosan melyek, a rendező kérésére nem spoilerezzük el, de annyit talán állíthatok: minden gonosz a föld alól érkezik. Tényleg soha nem láttam még senkit a (vad)kapitalizmusról így beszélni. (A hazai nézők biztos látni fogják, már van a filmnek hazai forgalmazója.)
Iñárritu megmondta a díjkiosztó gálán: elsősorban azokat a műveket ismerte el a zsűri, amelyek társadalompolitikailag érzékenyek voltak. Azt már a gála utáni sajtóbeszélgetésen tette hozzá: arról szó sincs, hogy politikai döntés született volna, csak az adott film kvalitásait vették figyelembe, nem érdekelte őket, hogy ki a rendező. Ám a Cannes-ban látott huszonegy versenyfilm alapján állítja: ma a művésznek az a dolga, hogy rámutasson a világ problémáira. A Grand Prix-t átadón pedig a szintén Oscar-díjas Michael Moore ezt még azzal is fokozta, hogy Donald Trump hazugságait is le kell leplezni. A nagydíjas ehhez gyönyörűen kapcsolódóan a szenegáli származású francia rendező, Mati Diop Atalantique című műve lett. A tíz évvel ezelőtti kisfilmjén alapuló alkotásban szenegáli barátai próbáltak illegálisan eljutni Spanyolországba egy hajón. A három fiatal meghal és dzsinnek formájában térnek vissza, azért, hogy bosszút álljanak azokon, akik kizsákmányolták őket.
Az Iñárritu-féle döntés ars poeticába tökéletesen beleillik a megosztott zsűri-díj: a mali származású francia rendező, Ladj Ly Nyomorultak című műve az első olyan film, mely autentikusan mutatja be a francia elő- és külvárosok összetett társadalmát, az afrikai, cigány és arab kultúrákat a „fehér” Európában, úgy, hogy egy pattanásig feszült drámát látunk. A Kleber Mendoca Filmho és Juliano Dornelles jegyezte Bacurau pedig az őslakosok és a gazdag fehér gyarmatosítók leszármazottjainak ellentétét, de még inkább a most nyomuló amerikaiak irritáló jelenlétét mutatja meg egy neo westernben. A mű egyértelműen a Trump-barát Bolsonaro-rezsim ellen hangolt, ez pedig nyilván tetszett Iñárritunak.
Hiába tagadja a zsűrielnök, az is politikai döntésnek tűnik, hogy a legjobb rendező díját Jean-Pierre és Luc Dardenne kapta, hiszen A fiatal Ahmed című drámájuk minden szempontból kifogásolható. Egy tizenéves fiú története, amelyből nem derül ki, hogy a fiú miért radikalizálódott, de meg akarja ölni az egyik tanárnőjét. Nem sikerül, a liberális rendszer nem is tud vele mit kezdeni. Dardenne-ék esetében nem az alkotói szándékkal van baj, de olyan a film, mint két öregedő jómódú őseurópai alkotó műve, akik aktuálisak akarnak lenni, de hát nemigen megy, mert rég nem sétáltak az utcán és fogalmuk sincs semmiről. Amikor kihirdették őket győztesnek, a sajtó füttykoncertben tört ki.
Érdekes beszédet mondott a legjobb forgatókönyv díjjal elismert Céline Sciamma, aki a sokak által istenített, e sorok írója szerint azonban dagályos művészgiccsel, a Portrait of a Lady On Fire-el versenyzett, amely James Cameron Titanicjának parafrázisa, csak éppen pasi nélkül. A két nő örök szerelmét poetizáló dráma rendezője megjegyezte, hogy örül az elismerésnek, feladta az írói pályafutását, mostantól kezdve csapatban fog dolgozni. A színészi elismerésekkel nem lehet vitatkozni, hiszen nincs olyan ember a bolygón, aki nem értene azzal egyet, hogy Antonio Banderas remek a Fájdalom és dicsőség című Almodovar filmben. A Little Joe című horrort biztosan nem említettem volna meg Cannes kapcsán, de a főszereplője, a díjazott Emily Beecham tényleg nagy fegyelemmel szolgálta a rendezőt a történet az elmesélésében, amelyben egy genetikailag manipulált virág a pollenjével leigázza az embereket és érzéketlen zombivá változtatja őket.
A 72. Cannes-i fesztivál így kifejezetten a politikai színezete miatt marad érdekes, és azért, mert úgy tűnik, Iñárritu nem szereti az amerikai rendezőket. Elvégre az, hogy Quentin Tarantinót és Terrence Malickot díj nélkül hagyták, a műveik alapján nehezen érthető.
