Washingtoni tudósítóként máig fájó emlékem kötődik az amerikai elnökjelöltekhez. 1975 márciusában Atlantában jártam és egy keddi napon felkerestem az akkor már országosan vagy tizenöt önjelölt egyikének, a helyi pályázónak a kampányirodáját.
Kongott az ürességtől, csak sajtótitkára lebzselt ott, s készséggel szánta rám idejét. Beszélgetésünk végén biztatott, hogy várjak péntekig, akkorra megjön a főnöke is, akivel szintén hosszan beszélhetek. Magamban latolgattam – a mérvadó sajtóban „sötét lónak” tartott, vagyis a futottak még kategóriába sorolt – elnökjelölt esélyeit, no meg a magyar tudósítói kereteket, de nem tudtam rászánni még három napot. Már egy esztendőre rá megbántam, de még inkább 1976 novemberében, amikor az alig ismert, általam ott Atlantában kihagyott politikus megnyerte az elnökválasztást. Jimmy Carternek hívták.
Bárki, sőt akárki
Ettől kezdve sohasem legyintek az elnökségért tülekedőkre, legyenek bár teljesen ismeretlenek. Egy amerikai elnökválasztási kampány a szavazás másnapján újraindul. S elkezdődik előbb az egyelőre önjelöltek, vagy a sajtó által kapacitáltak habozása, majd (képletesen) sorra dobják be kalapjukat a ringbe, ahogyan a XIX. századi ökölvívó meccseken a megmérkőzni óhajtók tették. Nehéz okosnak lenni. Nemcsak egy szál tudósítóként, hanem akár egész kampánycsapattal megtámogatva is. Éppen Carter Fehér Házában imádkoztak 1979 őszén azért, hogy egy évvel később - az esélytelennek tekintett, majd őt elpáholó - Ronald Reagan legyen republikánus ellenfelük az elnöki újraválasztáson. Hillary Clinton és emberei is így másfél évvel a szavazás előtt még Donald Trump republikánus jelölésére áhítoztak és Jeb Bushtól tartottak. Az 1992-es elnökválasztás előtt másfél évvel – az Öböl-háborúban diadalmas – idősebb Bush verhetetlennek tűnt, ezért 1991 decemberében a legesélyesebbnek ítélt demokrata politikus, Mario Cuomo New York-i kormányzó (a mainak az apja) inkább a fején hagyta a kalapját, s januárban csak „hét törpeként” emlegette a sajtó a Bush helyére - közvélekedés szerint hiába – ácsingózó demokrata elnökjelölteket. Köztük Bill Clinton arkansasi kormányzót, aki majd ősszel nyer.
Éppen ez is az egyik magyarázata annak, hogy oly sok, lapzártáig egy híján két tucat ember próbálkozik megkaparintani jövő nyáron a demokrata elnökjelöltséget. Lehet bárki, sőt akárki. Nemcsak a magyar, az amerikai olvasó sem tudná megnevezni őket, még a felüket sem. S egyaránt fokozza az önjelöltek reményeit, ha – Trumphoz hasonlóan – legyőzhetőnek tartott elnök ül a Fehér Házban, vagy éppenséggel verhetetlennek tekintett, aki elriasztja az ellenpárt nagyágyúit, megnyitva a terepet a – legalábbis országosan – „ismeretlenek” előtt. Ilyenkor még a pénz, vagyis a kampánytámogatás sem perdöntő, e szakaszban főleg azt nézik, kihez áradnak, vagy csak csorognak a kisemberek szerény csekkjei (a végösszeg, mint legutóbb Hillary esetében, aztán persze eléri már - nem 20-50-100 dolláros adományokból - az egymilliárdot). Az a fő szempont, kinek a személyisége ragadja meg sok szavazó fantáziáját. Már jó néhány agyontámogatott politikus pukkadt ki, mert „nem jött át a képernyőn”; a tévés celeb és a vitákban e rutinját kamatoztató Trump emiatt volt képes leelőzni megannyi republikánus nagymenőt is. Vagyis ne csodálkozzunk a most 23 demokrata elnökjelöltön. Legfeljebb azon, mennyire híven tükrözik a mai Amerika vegyes voltát.
Csalóka korai képletek
Páratlanul népes és elegyes e mezőny, ideológiailag, generációsan, földrajzilag, s immár nemileg és színességében is. Hiszen van köztük hat nő és hat nem fehér. Vannak hetvenesek és éppen csak az elnökké választhatóság korhatára, 35 év fölöttiek. Tehát kijöhet nyertesen e vetélkedőből akár az eddigi legidősebb, akár a legfiatalabb elnök; az első női államfő, aki lehet színes is; az első latin-amerikai vagy ázsiai származású; vagy éppenséggel az első bevallottan meleg, aki egyben az első polgármester győztes is lenne. Van köztük egy ex-alelnök, több szenátor, mai és volt szövetségi képviselő, kormányzó és ex-kormányzó, sokmilliós metropolis és „vidéki” kisváros polgármestere, vállalkozó és „lelki aktivista”, sőt író is.
Soraik megrostálása júniusban Miamiben, a jelöltek első tévévitájával veszi kezdetét, ami e létszám folytán még a legutóbbi republikánus elnökjelölti választásnál is nagyobb fejtörést okoz a szervezőknek. Akkor két csapatra osztották az aspiránsokat, a felmérések százalékai alapján, most két estére is szükség lesz. Viszont ezúttal (Hillary Clinton favorizálásának vádjaira emlékezve) nem a vélt esélyességet mérik, hanem sorsolják a két vita részvevőit. S van azért küszöb is: csak az kerülhet be az önjelöltek közül, aki legalább 65 ezer embertől és 20 államból kapott támogató csekket, vagy legalább egyszázalékos eredményt tud felmutatni három, a demokrata párt vezetői szerint megbízhatónak mondott felmérésen. Ez utóbbi kritériumnak egyelőre csak a jelöltek fele felel meg, a többiek a gyűjtésben bízhatnak. De ma még vitathatatlan előny az országos ismertség is, nem csoda, ha szenátorok és persze a listát magasan vezető ex-alelnök Joe Biden állnak az élen, s az első tíz után sok egyszázalékos vagy annyit sem elérő van.
Ránézésre tehát a majd egyharmadot elérő Biden nyerő helyzetben van, még Hillary vetélytársa és a balszárny vezető embere, Sanders szenátor is jócskán lemarad mögötte. Csak hát a korai képletek csalókák, pláne azt tekintve, hogy az éllovasok rendre el szoktak bukni (ahogyan Hillary is 2008-ban a „semmiből” befutó Obama mögött végzett). Ez a vetélkedő, ahogy a korábbiak is, egyszerre személyiségi és politikai versengés. Tetézi mindezt, hogy nyilván most is akad a jelöltek közt, aki valójában kisebb célt tűzött maga elé: a rá irányuló közfigyelemmel próbálja növelni majdani esélyeit valamely állam szenátori, képviselői posztjára. Utóvégre a győzelemre végig nem számító Trump is páratlan marketing-fogásnak tekintette elnökjelöltségét. De van, aki titokban arra számít, a vetélkedő nyertese majd őt szemeli ki alelnökjelöltjének. Valaha az alelnök gúny tárgya volt, az elnökök csak protokolláris ügyekben mozgatták, a politikai döntésekből kihagyták őket (Roosevelt négy elnöki ciklusa alatt sorra váltott alelnökei egyike keserűen mondta, hogy posztja nem ér meg egy hordó langyos köpést sem…). De éppen Carter óta felértékelődött a második, elvben csak tartalékember szerepe: immár bevonják a kormányzásba (sőt Cheney alelnök jószerivel ifjabb Bush fölé kerekedett).
Az éllovasok végzete
Máris látszik, hogy Biden pontosan erre építi kampányát: nem is mulasztja el – a demokrata szavazók körében felettébb népszerű – Obama emlegetését beszédeiben. Ez kétségtelen előny, ahogyan hosszú pályafutásának a rutinja is a csélcsap Trump elnökség idején, lévén évtizedeken át szenátor. Ámde ez kétélű fegyver, hiszen Bidennek folyvást magyarázgatnia kell szerepét némely kormányzati, szenátusi bizottságban hozott döntés miatt. S ahogyan Hillarynak egyszerre volt előny és hátrány nagy tapasztalata, úgy Biden, ha akarna sem térhetne ki a demokrata elit megtestesítőjének szerepéből. Márpedig, ahogy 2016-ban a balos Sanders szenátor éppen ezért támadta Hillaryt, ma ő és mások a párt balszárnyából hasonló érvekkel vitatják Biden jelölésének helyességét. Azt hirdetve, hogy a demokraták elnökjelöltjükkel is jelképezzék a nagy változtatást, ne csak Trumppal szemben, hanem egyfajta szakításként is a múlttal.
Vagyis amíg Biden úgy beszél, mint aki a legalkalmasabb a demokraták körében utált Trump kiakolbólítására a Fehér Házból, a másik huszonkét jelölt őt, az éllovast próbálná kilökni nyergéből. Ebből következően, ha nem is oly durván támadják, mint jelölése esetén majd a republikánusok, kibillentésére törekedve óhatatlanul az igazi ellenfélnek is muníciót kínálnak. Ez volt az utóbbi elnökválasztások látszólag legbiztosabbnak tartott jelöltjeinek, a vetélkedő korai éllovasainak a végzete. Mert ugyan ilyentájt hatásos érv, hogy azt kell jelölni jövő nyáron Milwaukee-ban, aki a legvalószínűbben nyerhet Trump ellen, a közelmúlt erre rácáfolt. A szolid „biztos” győztes a végén elbukott, hiába nyerte meg a pártvetélkedőt. 2004-ben John Kerry verte a demokraták tömegeit lelkesítő Howard Deant, hogy végül Bush simán legyőzze őt. A republikánusok kétszer is hasonlóan jártak John McCain és Mitt Romney jelölésével Obama ellen, hogy aztán a komolytalannak tartott Trump kaparintsa meg nekik a Fehér Házat. A szintén holtbiztos Hillary Clinton orra előtt.
Akkor a kapacitált Biden végül nem vállalta a Hillaryval való megmérkőzést, Sanders viszont igen; az általa fellelkesített hívek fanyalgása a végső pártjelölt ellen bukáshoz vezetett: Clinton ugyan hárommillió szavazattal többet kapott Trumpnál, de még több millió hiányzott neki az Obamát megválasztó táborból, s éppen az elektorilag kritikus - billegő - államokban. Nem elég, ha a jelöltet, mint most Bident is, kedvelik, ha nem lelkesednek érte. Persze az sem elég, ha csak a demokraták lelkesednek, s a szavazást eldöntő függetlenek pedig nem. Fenntartani az előbbit, a demokraták lelkesedését, s megnyerni az utóbbiakat, ez lenne Biden leckéje. Vagy másé?
