Két elbeszélést halhatunk Európáról. Az egyik a múltra kacsint. Viktor végvári vitéz a kereszténység utolsó bástyájáról forró szurokkal locsolja az ostromló muzulmán hadakat. Megható történet, főleg a vége. Az ostromlók ugyanis beveszik a várat. A keresztények végignézik amint felnégyelik kéretlen megmentőjüket, azután Isten nevében egymásnak esnek.
A másik történet a jövőről szól. Az európaiak elismerik, hogy a múltban nem voltak túl okosak és a saját kárukból tanulva új utakat keresnek. Denis de Rougemont svájci filozófus mondta: "Európa nem oldhat meg mindent, de a nemzetállamok nem oldanak meg semmit."
Ígérem, a jövőről beszélek, de, hogy jól értsük érdemes visszanézni a múltba. Nem a képzelt, hanem a valóságos történelembe.
Az alapító atyák
Négy tényből induljunk ki.
Az első: Európa atyjának, vagy anyjának nevezni valakit, jól hangzik, de félrevezető. Az első valószínűleg Rotterdami Erasmus volt, több mint ötszáz éve. Világpolgárnak nevezte magát, de világa Amerika felfedezése előtt Európát jelentette. A táguló világban az emelkedő tengeri hatalmak - angolok, spanyolok, portugálok, hollandok - minél messzebbre merészkedtek, annál nagyobb becsben tartották az Európában maradt anyaországot.
A második: az egység gondolata mindig válsághelyzetben született. Angliában Cromwellt követően; a Harmincéves háború évtizedeiben; az Amerikai függetlenségi háborúban; az első és a második világháború mészárlásai után.
A harmadik: a gondolatból valóságot teremtő politikusok jelentős része kereszténydemokrata volt. Az olasz Altiero Spinellit Mussolini deportáltatta, Alcide de Gasperi tizennégy évet töltött a Vatikán falai között, hogy a börtönt, vagy a még rosszabbat elkerülje. Konrad Adenauer "alámerült és kibbekelte" a nácikat. Robert Schuman Luxembourgban németként jött a világra, de francia politikus lett belőle. Ők bizonyára sírjukban forognak akárhányszor magyar és lengyel földön visszaélnek nevükkel és eszméikkel.
A negyedik: akadtak közöttük fontolva haladók és a válsághelyzetben határozott, gyorsabb lépéseket diktálók, de végső megoldásként mindannyian államszövetséget hirdettek, értékrendjükben első helyen a béke és az együttműködés állt, utána jött csak a szabadkereskedelem. Kevésbé ismert, de részletesen kidolgozott tervezetével az alapító atyák között előkelő helyet foglal el William Penn. Kvéker volt, így pacifista, az oxfordi kollégium után a londoni Towerben is eltöltött néhány évet, majd Amerikába emigrált, ahol az eredetileg Sylvania nevű területet, amelyet később róla neveztek el Pennsylvania államnak. Kidolgozta Pennsylvania állam kormányának rendjét, amely az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának elődje lett, azután Angliába visszatérve Esszé Európa jelenlegi és jövőbeni békéjéről című művében megalkotta az Európai Egyesült Államok fogalmát. Figyelemre méltó, hogy a szólásszabadság és a titkos választás elveit hirdette, Európát a maga idejében (azaz a XVII. században) Orosz- és Törökországgal együtt képzelte el. Gondosan kiszámolta, hogy az egyesült Európa parlamentjébe a tagországok hány képviselőt delegálnak.
Jóeszű utódok
Az 1814-15-ös bécsi kongresszus után a francia Saint-Simon fejlesztette tovább Penn elképzeléseit, majd több mint százéves szünet után 1946-ban, két miniszterelnöki ciklus között Winston Churchill mondta ki, hogy valamiféle Európai Egyesült Államokra van szükség. Ezután a gondolatokból történelmi léptékkel gyors ütemben jöttek létre az intézmények: a Európai Szén- és Acélközösség, az Európa Tanács, majd a Római szerződés, az Emberi Jogok Európai Bírósága. Jobb- és baloldali kormányok, konzervatív, keresztény és szociáldemokrata politikusok megegyeztek abban, hogy a jövendő Európája nem lehet ideológiai csaták tere, ezért, igaz ami igaz, a diplomaták és közgazdászok a részletekre koncentráltak, kerülték az értékvitákat.
Megtették helyettük az írók és filozófusok. A legtömörebben Denis de Rougemont fogalmazott: Athén (a demokrácia), Róma (a jog), Jeruzsálem (a transzcendencia). Ő mondta ki, hogy az intézmények, testületek kiépítésének végcélja a föderáció, s ez az értékrend az Európai Egyesült Államokban testesül meg.
Ha a most kezdődő parlamenti ciklust minden eddiginél fontosabbnak tartják, nem csak retorikai fogásról van szó. Az Európai Unió már működő intézményei és a következő években létrehozandók minőségi változást jelentenek. Repülőgépek útvonalán használják a vissza nem térés fogalmát: ez a pont, amelynek elérésekor elég üzemanyag maradt, hogy a gép célba érjen, de elégtelen ahhoz, hogy visszaforduljon. Ha megalakul az Európai Ügyészség (és hozzáillően az európai nyomozóhatóság), ha a feladatainak megfelelő létszámmal és fegyverzettel bővül az európai határőrség, ha döntenek az európai hadsereg megszervezéséről, ha a gazdaság- és adópolitika összehangolása folytatódik, bármilyen néven nevezzék, létrejön az európai államszövetség.
Jól tudják ezt a terv támogatói és ellenfelei. A támogatók körülnéztek a világban és, talán túláradó lelkesedés nélkül megállapították, hogy több Európa nélkül országukat jó esetben pangás, rossz esetben visszafejlődés fenyegeti. Az ellenfelek érvei általában az ócsárlásban merülnek ki, de ők is tudják, hogy a több Európa kevesebb takargatnivalót jelent.
Ennyivel persze a dolog nincs elintézve. Az egyesülésnek, együttélésnek számtalan formája van. Ha csak Európát tekintjük Németország már ma is államszövetség, Svájc évszázadok óta az, osztrákok, olaszok is ismerik a régiók és a központi kormányzat közötti hatalommegosztás gyakorlatát. Ha az Atlanti-óceánon túlra tekintünk nemcsak az Egyesült Államok, de Mexikó, Argentína, Brazília is sok tekintetben önálló államok szövetsége. A föderációnak természetesen több formája van. A pénzügy, hadügy, külügy hagyományos központosításán túl az egészségügytől az oktatásig sok ágazat a tagállam, vagy a régió hatáskörébe tartozik. Nem szükséges az amerikai kontinensen maradnia azoknak, akik a kultúrát hordozó nyelvet féltik az államszövetségtől. Floridában a spanyol immár hivatalos nyelv, ahogy Spanyolországban a baszk és a katalán, az Olaszországhoz csatolt Dél-Tirolban pedig a német. Svájcban négy hivatalos nyelv van, és bár mind a négyet kevesen beszélik, de a kétnyelvűség megszokott, általános.
Szinte gyermetegnek tűnik a zászló, a himnusz féltése. Lehet belőlük annyi, amennyire az állam, vagy a régió lakosai igényt tartanak. Magyarország parlamentjéből a jó modoráról híres Kövér László a szó szoros értelmében kihajította Európa csillagos zászlaját, és helyébe a székelyeknek tulajdonítottat tette. (Helyhiány miatt nem részletezem milyen mélyen szimbolikus és hagyományban gyökerező az európai zászló és miért problematikus a székely, amelyet ráadásul erdélyire kereszteltek).
Magyarország helye
Játszunk el egy pillanatra a gondolattal: hol lehet Magyarország helye az unión kívül? A visegrádi négyeket a földrajzi közelségen kívül kevés tartja össze, ha ugyan összetartja. Húsz éve lehetett volna valami belőle, ha együtt és koordináltan tárgyalnak az Európai Unióval. Lehetett volna, de nem lett. Udvarolhat pártjuk és kormányuk kazahoknak, türkméneknek, a rokonságot és főleg a rokonsággal járó kötelezettségeket se itt, se ott, senki sem veszi komolyan. Ahogy ölelkezhetünk finn, észt, hanti és mansi valóságos nyelvrokonainkkal, valójában egyikünknek sincs igazán szüksége a másikra.
Mi maradt még? "Egyedül vagyunk" - lapcím és jelszó volt a két világháború között. A következményeket ismerjük. Ha lengyel barátainkkal együtt (ez esetben legalább a barátság valóságos) a fejünkre állunk, Európa egyesítésének folyamatát se lassítani, se gátolni nem tudjuk. Az Európai Egyesült Államok álma, ezzel a névvel, vagy másikkal ebben az évszázadban valósággá válik. A legjobb esetben is csak arról dönthetünk, hogy ha a renitenseket megelégelve kétsebességűvé válik, a maghoz vagy a perifériához csatlakozunk-e? A periferikus lét következményeit sem szükséges részletezni, évszázadok történelmi tapasztalatából meríthetünk. Bibó Istvánnál találóbban senki sem fogalmazta meg a kelet-európai kisállamok nyomorúságát.
Ez a kérdés: válasszatok!
