Ezért is érdemes felidézni, hogy kik voltak ezek az alapító atyák és milyen nézeteket vallottak az akkori kereszténydemokrata politikusok, mindenekelőtt a francia Robert Schuman, a német Konrad Adenauer és az olasz Alcide De Gasperi, valamint a francia Jean Monnet, a belga Paul-Henri Spaak, a holland Johan Willem Beyen és a luxembourgi Joseph Bech.
Az európai népek és országok közötti szövetség és integráció eszméje már a 19. században sokak szemében kívánatos politikai cél volt. Victor Hugo, az akkor már világhírű francia író 1849 augusztusában a párizsi Békekonferencián elmondott híres beszédében az Európai Egyesült Államok létrehozását javasolta. A 20. század elején az egyesült Európának olyan neves hirdetői voltak, mint Aristide Briand és Richard Nikolaus de Coudenhove-Kalergi. Az európai politikai és gazdasági integrációról az 1930-as években és a II. világháború éveiben fogalmazták meg nézeteiket a liberális közgazdászok, a brit Lionel Robbins, az osztrák Friedrich von Hayek és az olasz Luigi Einaudi, valamint a ventotenei börtönben a szintén olasz, de szocialista Altiero Spinelli. Az általuk vallott integrációs elképzelések jelentősen meghatározták az európai liberális, ill. a szocialista pártok háború utáni nézeteit. A kereszténydemokraták között nem volt hasonló mértékben kiemelkedő teoretikusa az európai integráció elméletének, bár többen is foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Valószínűleg mindennek eredménye volt az, hogy az 1950-es évekre a kereszténydemokrata politikusok egy jelentős része alapvetően a Jean Monnet által kidolgozott megközelítést és politikai gyakorlatot fogadta el és ennek megvalósítását támogatta.
Szinte természetes fejlemény volt, hogy a 2. világháború szenvedései és politikai kudarcai miatt 1945 után újra felerősödtek az európai egységet valló nézetek, aminek alapvető célja egy újabb európai háború megelőzése volt. Így például a konzervatív Winston Churchill 1946-ban a zürichi egyetemen tartott előadásában egy egységes Európa víziójáról beszélt, ami megoldás lehet a nacionalista nézetekkel és politikákkal szemben. Hasonló nézeteket vallott az európai integráció egyik alapító atyja, a kereszténydemokrata Robert Schuman - francia külügyminiszter, XII. Pius pápa nagy tisztelője - is, aki 1949 május 16-i strasbourgi beszédében a következőket mondta: „Századunknak, amely olyan katasztrófáknak volt a tanúja, amelyek a nemzetek és nacionalizmusok végtelen összeütközéseit eredményezték, meg kell kísérelnie és sikerre vinnie a nemzetek kibékülését egy nemzetek feletti szövetségben. Ez garantálná minden nemzet különbözőségét és törekvéseit, miközben ugyanolyan módon koordinálná őket, ahogy egy nemzet egységén belül a régiókat koordinálják.” Ugyanez a gondolat, azaz, az európai egység az előfeltétele annak, hogy tartós béke legyen Európában, a kulcseleme az európai integráció alapító dokumentumának, az 1950. május 9-én Robert Schuman által meghirdetett Deklarációnak is.
E Deklaráció eredményeként jött létre 1952-ben az Európai Szén- és Acélközösség (ECSC), ami az európai integrációs folyamat első lépésének tekinthető. Az európai politikusok – köztük a kereszténydemokraták – a realitásokat tudomásul véve elfogadták azt a Jean Monnet nevéhez kötődő elvet, hogy egy politikailag egységes Európa célját nem lehet egy lépésben azonnal megvalósítani, hanem ehhez hosszabb időre és több szakaszra lesz szükség. Első lépésként mindenekelőtt a gazdaság területén kell integrációt elérni, s aztán lehet a politikai integrációt célul kitűzni. Történelmi tapasztalatok sora mutatta ugyanis, hogy az eltérő gazdasági érdekek előbb diplomáciai majd katonai konfrontációkhoz vezethetnek, viszont ha ezeket a gazdasági érdekeket sikerül összhangba hozni, akkor elvezethet előbb egy gazdasági és gazdaságpolitikai, majd politikai együttműködéshez. Ennek a sorrendnek a koncepcióját nevezték el ’funkcionalista megközelítésnek’. Jean Monnet, aki az Európai Szén- és Acélközösség (ECSC) első vezetője volt, ezt a következő szavakkal magyarázta 1952. április 30-án Washingtonban: „Ameddig Európa megosztott marad, addig gyenge lesz és egy állandó konfliktusforrást jelent majd. … A Schuman-tervvel és egy európai hadsereggel egy olyan alapot fektettünk le, amelyre képesek leszünk felépíteni az Európai Egyesült Államokat, amely szabad, életerős, békés és prosperáló lesz.”
Kétségtelen tény, hogy a II. világháború utáni Európában a kereszténydemokrácia volt az a domináló politikai erő és nézet, amelyhez az európai integráció alapító atyái is tartoztak. A legtöbb nyugat-európai országban a kereszténydemokrata pártok voltak ekkor hatalmon, s így kulcsszerepük volt az integráció útjának kijelölésében és megvalósításában, s így lényegében a kereszténydemokrata elvek és ideológia határozta meg döntően az európai integráció korai szakaszát. Az akkori kereszténydemokrata politikusok által vallott elvek általában igyekeztek meghaladni a nemzeti szintet azzal a céllal, hogy megszüntessék a megosztottságból eredő lehetséges konfliktusokat.
Viszont azt is látni kell, hogy a keresztény nézetek a föderalizmussal kapcsolatban történelmileg elég széles kört fednek le az aktuális történelmi körülményekkel összefüggésben kialakult, részben eltérő hangsúlyok miatt. Ezek ellenére a katolikus föderalizmus és a Johannes Althusius (1563-1638) által meghirdetett protestáns föderalizmus között nagyon sok a kapcsolat, amelyek alapvetően ma is hatnak és sokak számára érvényesek. A korai protestáns filozófiai nézetekben is jelentős szerepet kapott a monolitikus és centralizált politikai rendszerek elutasítása, miközben hangsúlyosan támogatták a közösségek integrációját, föderációját. Mindennek alapja nem az egyének, hanem a közösségek szabadsága. Ezek az elvek is jelen voltak a 20. század kereszténydemokrata közgondolkodásban, de nem dominánsan és a kevésbé befolyásolták a politikai döntéshozatali folyamatokat.
Már a két világháború között is voltak olyan európai országok, amelyek kereszténydemokrata pártjai és mozgalmai egymás közötti együttműködést szorgalmaztak, s ennek révén szervezték meg a Keresztényinspirációjú Demokratikus Pártok Titkárságát (SIPDIC). A kereszténydemokratáknak ezek a politikai és nem politikai nézetei és kapcsoltrendszerük, valamint az a tény, hogy kereszténydemokrata politikusok játszottak vezető politikai és kormányzati szerepet a legtöbb nyugat-európai országban, eredményezte alapvetően azt, hogy elkezdődhetett az európai egység tervének megvalósítása. Nemcsak annak a kornak a vezető politikusai, mint Konrad Adenauer, De Gasperi és Schuman, hanem a pártjaik víziója is egy olyan föderális Európa megteremtése volt, amely meghaladja a gazdasági integrációt. Ezt a víziót, véleményt és politikai állásfoglalást tükrözte az is, hogy az 1952-ben létre hozott Európai Szén- és Acélközösség (ECSC) parlamentjén belül a kereszténydemokraták voltak az elsők, akik egységes parlamenti csoportot hoztak létre, s ezzel is demonstrálták a szupranacionális intézmények melletti kiállásukat. Az Európai Védelmi Közösség terve azt a lehetőséget biztosította a kereszténydemokrata politikai vezetőknek, hogy előmozdítsák a politikai integrációt előirányzó terveiket, azaz az Európai Politikai Közösség létrehozását. Az Európa Tanács 1951. december 10-i ülésén De Gasperi nagyhatású beszédet mondott egy föderális európai politikai egységesülés mellett, s a tervet Adenauer és Schuman is lelkesen helyeselte. Végül azért nem fogadták el, mert az akkori francia és belga miniszterelnökök - Georges Bidault és Paul van Zeeland - nem támogatták. Az Európai Politikai Közösség (EPC) tervének akkori eltemetése és az Európai Védelmi Közösség (EDC) tervének kudarca tűnhetett a kereszténydemokrácia politikai vereségének, viszont ezzel szemben állnak a következő években a kereszténydemokraták által szorgalmazott olyan eredmények, amelyek előre vitték az európai integrációs folyamatot. A kereszténydemokrata pártok és vezetőik uralták az 1955-ös messinai konferenciát, amely aztán elvezetett a Római Szerződés 1957. március 25-i aláírásához, s ennek révén az Európai Gazdasági Közösség (az Európai Unió elődje) és az Európai Atomenergiai Közösség megalapításához.
E politika mai folytatója az Európai Néppárt, amelynek alapelvei közé tartozik az emberi jogok és az egyének egyenlőségének a védelme, az egyén fejlődésének támogatása, egy igazságosabb társadalom megteremtése. Az európai integráció kérdéseit illetően olyan elveket vall, mint a szubszidiaritás, szolidaritás minden szinten és az európai társadalmi kohézió (1978-as Politikai Program), valamint már az alapító atyák – és az 1957-es Római Szerződés – által is hirdetett egységes gazdasági piac (a négy szabadság: áruk, munkaerő, tőke szolgáltatás szabad áramlása) megteremtése Európában. Ezek megvalósításához az integráció szélesítésére és mélyítésére is szükség van, amihez az kell, hogy az unió és a tagországok több hatalmat gyakoroljanak együtt (mondja az Európai Néppárt 2012-ben elfogadott Manifesztója).
