Távolsági busz, Egerből halad Budapest felé a délelőtti napsütésben. Végre nincs eső, sóhajtja az első széken ülő nagymama, végre esett, feleli mellette a szőlőműves.
Jómagam egy bácsiforma férfi mellett ülök, bár a kifejezéssel óvatosan bánnék, hisz lehetne akár férfiforma bácsi is, meg egyáltalán, miért is kellene egy útitárs életkorán töprengeni. Kézzel kötött zipzáras kardigán van rajta, talán a felesége vagy a húga „egy sima-egy fordította”, vagy az anyja, ha még él, s nem csavart bütyköt ujjperceibe a göcsörtös idő. Alatta környakas pulóver, azalatt ingnyak, ami alól még kikandikál egy fehér atléta. A térdén világosbarna kordbársony kalap, látszik, hogy ez az ünnepi, nincs rajta folt.
Kérdem, hová utazik, azt mondja, stadiont nézegetni. Értetlenül nézhetek vissza, mert magyarázni kezdi, hogy neki ez kedvtelése, sőt, rendszeres elfoglaltsága. Most is felkelt reggel négykor borsodi falujában, Mezőkövesdtől húsz kilométernyire, a bükki borvidék aljában, látta, hogy jó idő van, vidámnak és erősnek érezte magát, úgy döntött hát, utazni fog. Lekanyarított egy szelet szalonnát – a mezőszemerei hentestől vett előző héten egy „stráffal”, elég lesz pünkösdig, még ha minden reggel ezt eszi is –, mellé erős paprikát vágott. – Máskor zöldhagymát ettem volna, de akkor magácska már régen másik helyet keresne most – somolyog.
Hatkor felült a buszra, átment Mezőkövesdre, ott újabb buszra ült, azzal elért Egerig, most meg itt ül az expressz járaton, amire nyugdíjasként csak a kétszázötven forintos „különbözetit” kell megfizetni. Siet, mert este hatra vissza is kell érni, női futballmeccset akar nézni a tévében. Nézte volna élőben, de május elsején, amikor utoljára Pesten járt stadiont nézni, be volt zárva a pénztár, a szomszédot kérte meg később, hogy vegyen neki jegyet az interneten, de mire odakerültek, már mind elfogyott.
Azóta nézi a stadionokat, mióta a fővárosban is dolgozott kőművesként, még az egyik építőipari vállalatnál. Amikor a focimeccseket játszották, s ő időben megvette a jegyet, ülhetett az első sorban, onnan pont jól látott mindent. Hetvenháromban is, amikor a Diósgyőr a Vasassal játszott, ő hangosan, a pálya széléről kiabálta, hogy „Veréb-Tatár-Salamon”, de hiába kiabálta, mert öt kettőre a Vasas nyert, mondja, és negyvenhat év távlatából is bánatosan sóhajt.
Azért is szeret busszal utazni, folytatja, mert az mindjárt a Népstadionnál teszi le, így rögtön körbe is sétálja az épülő monstrumot. Havonta megszemléli, hogy haladnak, nézegeti, jól állnak-e tartóoszlopok. Az MTK-pályára is eljárt, öreg szakiként már akkor kiszúrta, hogy kevés lesz a hely a kapu meg a nézőtér között, amikor még javában méricskéltek a mérnökök. Az építkezés alatt surrant be, felvette a sildes sapkáját meg a zakóját, hóna alá csapott egy dossziét, és úgy tett, mintha minőségi ellenőr lenne.
Aztán leült valahová, s csendben, hosszan, mindent alaposan megfigyelve addig maradt, mígnem indulnia kellett vissza a hazafelé tartó buszhoz.