Napokkal az európai parlamenti választás előtt lakossági fórumokon, kampányrendezvényeken gyakran nekem szegezik a kérdést, hogy miért kellene az unióra szavazni. Pontosan ezekkel a szavakkal. Nem a pártokra, nem személyekre, még csak nem is ellenük, hanem az unióra. A választók tökéletesen lefordították a kormánypárt mögöttes üzenetét, szerepeljen bármi is az országot elborító plakátokon: a Fidesz fenyeget, és ki akar hátrálni az EU-ból; az ellenzék - azon belül az MSZP - pedig uniópárti, és erősítené a tagállamok integrációját.
A két oldal választói között a különbség csak a hangsúlyban fedezhető fel. A kormánypártok támogatói sértett és egyszerre támadó hangon csattannak ilyenkor fel, mintha éppen az előbb rángatták volna ki a kabátjukat vagy a pénztárcájukat egy felbőszült uniós bürokrata karmai közül, aki a nemzeti identitásukon és keresztény gyökereiken kívül - jelentsen ez bármit is - azt is magával akarta volna vinni Brüsszelbe. A „mieink”, az ellenzéki szavazók pedig panaszos sóhajjal teszik fel a kérdést, mert muníciót szeretnének kapni azokhoz a lépcsőházi vagy utcai beszélgetésekhez, vitákhoz, amit a két tábor tagjai egymással vívnak.
A válasz most talán egyszerűbb, mint eddig bármikor: azért kell az Unióra és tagországok szorosabb összefogását támogató ellenzéki pártokra, az MSZP-P-re szavazni, hogy életünk fontos dolgairól a döntés visszakerülhessen a választók, a magyar állampolgárok kezébe. És ez az idei év mindkét választására igaz, az őszi önkormányzati voksolás is erről szól. Azért kell az ellenzéki pártokra adni a voksokat, hogy véget érjen ez a központosítási rémálom, amiben minden helyi ügyben Orbán Viktor irodájában döntenek, és két stadionépítés vaskos dossziéival és számítógépes látványtervével takarják le az egészségügyi reform vékonyka előterjesztését, vagy a bezárandó iskolák listáját.
A központosított állam víziója megbukott, a közszolgáltatások nem vagy alig működnek. Ennek véget kell vetni: az erősnek álmodott, de jobbára csak izmozó állam helyett erős helyi közösségekre és hozzáértő önkormányzatokra van szükség. Erről szól az idén mindkét szavazás.
Az Európai Unió meghatározó pártjai és politikusai a magyar kormánnyal ellentétben tisztelik a tagországok, köztük Magyarország polgárait. A jogaikat nem szűkíteni akarják, mint Orbán Viktor kabinetje, hanem inkább bővíteni, s nem Brüsszelbe vinnék a döntéseket jelentős részét, hanem éppen ellenkezőleg, pont ott akarják meghozatni és végrehajtatni, ahol a választók a legkönnyebben tudják befolyásolni és ellenőrizni: az önkormányzatoknál. Az unió önkormányzati chartája leszögezi, hogy „az állampolgárok közügyekben való részvételének joga egyike az Európa Tanács valamennyi tagállama által elfogadott demokratikus elveknek”, s ez a jog „legközvetlenebbül helyi szinten gyakorolható”, mert „csak tényleges feladatkörrel bíró helyi önkormányzatok biztosíthatnak egyszerre hatékony és az állampolgárokhoz közelálló igazgatást”.
Ezeket az elveket szegte meg a Fidesz, ezeket a jogokat számolta fel 2010 és 2019 között fokozatosan, hogy mára eljussunk odáig, hogy az önkormányzatok nem önálló helyi politikai központok, hanem a központi akarat szolgai végrehajtói. Polgármesterként összeszorult a gyomrom, amikor egy-egy iskolai évzáró ünnepségen elhangzottak a szózat utolsó taktusai, mert tudtam, hamarosan a szülők és a tanárok gyűrűjében állok majd, akik az iskolaépület állapotával, a tanárok fizetésével, vagy az oda nem is tartozó kórházi, parkolási, szemétszállítási, parkrendezési és közbiztonsági kérdésekkel fognak bombázni.
Ma ez a helyzet nem fordulhatna elő! Az iskolával kapcsolatos kérdésben a KLIK, a kórháziakban a köznyelvben emberminisztériumnak becézett becézett EMMI, a szemétszállításban egy központi konzorcium a felelős, mondják cinikus mosollyal a mai fideszes polgármesterek, ha nagy ritkán a választóik közelébe merészkednek. Mert nemhogy a polgárok, de ők maguk sem tudják, hol lehetne ezeket a kérdéseket feltenni, és melyik fideszes erősember lábára lépnének, ha ezt feszegetnék.
Pedig ezek a területek, vagyis a kormányzás maga a Fidesz elmúlt nyolc évének csődje. Vidéken az uniós pénzekből felújított korszerű kórházakban nincsenek orvosok, a fővárosban a mennyezet szakad rá a betegekre, ha több hetes vagy hónapos várakozás után végre bejutnak a szakorvosokhoz. Az iskolákat évente szervezik át, de a színvonal megállíthatatlanul romlik, egyre kevesebben jutnak be a főiskolákra, egyetemekre, de egyre többen zuhannak ki úgy az alapoktatásból, hogy írni-olvasni sem tanultak meg rendesen. A helyi szemétszállítás településenként nem nagy hányada az önkormányzati költségvetésnek, de megyei, sőt országos méretekben elképzelhetetlenül sok pénz. Ezért kicsavarták azok kezéből, akik közmegelégedésre és szakszerűen el tudták végezni évtizedeken keresztül, és fideszes cimborák biznisze lett belőle: meg is ismerte az ország a hetekig az utcán rohadó háztartási szemét szagát.
Ez a sor tetszés szerint folytatható. A tehetetlenségüket milliárdos reklámkampányokkal és százmilliárdokat felemésztő kormánymédiával, köztévének és közrádiónak csúfolt pártszócsövekkel próbálják leplezni, de egyre több helyen feslik fel a patyomkin-díszlet. Minden egyes el nem vitt szemeteszsák, minden közterületen átfutó patkány, a málló vakolat a kórházi váróban, a kréta és a szivacs hűlt helye az iskolában mind azt kiáltja, hogy ennek véget kell vetni. Május 26-án az MSZP-P listára kell szavazni, egy erős Európára, a központosítás felszámolására, olyan önkormányzatok létrejöttére, amelyek törődnek a faluval, várossal, kerülettel, és legfőképpen az ott lakókkal - Magyarország magukra hagyott polgáraival.