Valamikor a negyvenes évek legvégén történt. Akkor, amikor már nem működött a Del Medico Panzió és a lakást is elvették. De még nem telepítették ki Budapestről azt a baráti családot, amelyhez vacsora utáni feketére voltam hivatalos Anyámmal együtt.
Az Astoria népbüfébe beszélték meg anyámmal a randevút. Nyolc órakor bementem a vendéglátóipar eme legújabb létesítményébe, ahol a pultnál állva lehetett elfogyasztani a pénztárosnál megvásárolt blokkal a tálaló dolgozó által adagolt ételt. A népbüfébe betérve azonnal megvásároltam az étlap legalján szereplő legolcsóbb ételt, a pásztortarhonyát. Éppen megtaláltam a kevés odaállás lehetőségét kínáló helyek egyikét, amikor megláttam Anyámat, kezében tálcával, rajta az étlap aznapi sztárja: a rántott csirke. Ára 12 forint.
Nem értettem a dolgot. Már csak azért sem, mert Anyám utált minden szárnyas-ételt. Még közvetlenül az ostrom után sem volt hajlandó szárnyast enni. Anyám meglátott, hozzám sietett és tálcát cseréltünk. Egyél - mondta és nekilátott a pásztortarhonyának. Mi történt? - kérdeztem. Ebben a pillanatban megállt mellettünk a tálaló dolgozó. Kezében egy tányér túrós pitével. Megtudtuk, hogy régebben, már az ostrom előtt is, szakszervezeti ellenőr volt, aki a vendéglátóipar üzemeit járta végig és ellenőrizte, hogy a dolgozók ellátása, bérezése és egészségügyi ellátása milyen, befizették-e a munkaadók a kötelező díjakat. Emlékezett arra, hogy a Del Medico Panzió személyzete ugyanolyan minőségű ellátásban részesült, mint a vendégek és a szállásuk is megfelelő volt. Megjegyzem: ha a személyzet valamelyik tagja megbetegedett, nem a biztosító orvosa látta el, hanem a rokonunk, Langmár Lajos, vagy barátunk Rényi-Vámos Ferenc. Egyszóval, az ellenőr jó véleménnyel volt a "pencsi" (családi- baráti körben ez volt a Del Medico panzió beceneve) gazdájáról. Gesztusával ezt kívánta kifejezni. Sőt, hozzátette, ha azt látjuk, hogy ő áll a kiadópultnál, akkor csak a legolcsóbb ételre vegyünk blokkot- a többi az ő dolga.
Gesztusa szép volt, emléke is szép. De nem éltünk vele vissza. Ugyanarra a szintre süllyedtünk volna már akkor, a XX. század derekán, amelyen számos kortársunk a XXI. első negyedében található.
