‒ Gyere gyorsan, idegen van a lakásban! ‒ kiabálta az idős férfi az élettársának.
‒ Hol? Nincs itt senki!
‒ Dehogynem! Itt van! ‒ mondta feldúltan és keresni kezdte a betolakodót.
‒ Ott! Látod? Ott van! ‒ mutatott saját tükörképére.
‒ Gyurikám! Az te vagy!
‒ Nem! Az egy idegen, bejött a lakásunkba valaki!
Ilyen párbeszéd többször is lejátszódott alzheimeres nagybátyám és élettársa között. Volt, hogy melléálltam a tükör előtt és azt kérdeztem: Engem ugye megismersz? Itt állok melletted. Most ráteszem a kezem a válladra. Látod! Te állsz itt mellettem, csak megöregedtél! Ilyenkor kicsit elgondolkodott, hümmögött, megnyugodott, aztán később újra izgatott lett és kereste az idegent, aki mindenfelé felbukkant a lakásban, ahol tükör volt.
Minden tükröt le kellett takarni.
Nem tudjuk, mikor kezdődött a leépülés. Nem látványos, hirtelen romlás volt. Azt vettük észre, hogy egyre kevésbé tudja ellátni magát, ha józan, akkor sem. Ha nem az élettársa öltöztette reggel, a nadrágja alól kilógott a pizsamanadrágja. Volt, hogy a szomszéd csengetett be hozzánk, hogy Gyurka két háznyira áll és ott rángatja a kaput, apám nevét kiabálja és hogy: Engedj be! Nyisd ki! Általában normálisnak látszott, de a jelen egyre inkább összekuszálódott benne. A régi dolgokra jobban emlékezett, mint ahogy saját magát is fiatalabb önmagaként látta.
Apám bátyját Gyurinak hívták. György volt valójában, de a családban Gyurka, s hívtuk Fütyi bácsinak is, mert egész életében nagy nőbolond volt. Hivatásos katona volt 8 évig. Egyszer protekciót akart kérni, amin annyira felháborodott a felettese, hogy Budapestről áthelyeztette Nyíregyházára.
A szobánk falán volt egy fotó bekeretezve, amelyen Gyurka huszár díszegyenruhában feszít. Amikor mondtam apámnak, hogy ezek szerint tudott lovagolni, legyintett, hogy dehogy. Adminisztrátor volt, irodán dolgozott. Nagyzolni akart a képpel. Kölcsönkért egy huszárruhát, de mivel korpulens alkat volt, a nadrág nem ment rá, így alsónadrágban ült a fotósnál.
Már ismét budapesti katonai egységnél volt, amikor kitört az ’56-os forradalom. Utána le kellett szerelnie, mert nem volt hajlandó karhatalmistaként - népszerű nevén pufajkásként - harcolni és nem írta alá az ún. Kádár-hűségnyilatkozatot. Egyetértett a forradalommal, de igazán az motiválta, hogy nem akart meghalni. Félt, hogy lelövik.
Egy ideig egy ruhagyárban volt kézbesítő, aztán egy állami vállalathoz került ügyintézőnek. Onnan ment nyugdíjba. Kellemes munkahely, Wartburg, jó helyen lévő olcsó bérlakás, néha külföldi utazások. Az elégedett szocialista kisember megtestesülése volt.
A budai Skála közelében laktak a feleségével. Nyugdíjasok voltak, amikor a felesége meghalt. Érszűkülete volt, amihez az állandó dohányzás is hozzájárulhatott. Úgy halt meg, hogy elment egy téli napon a fodrászhoz, ahol bedauerolva beült a szárítóbúra alá, majd kiment a jéghidegbe és agyvérzést kapott. Ott, a fodrászat előtt.
A felesége halála után képtelen volt meglenni egyedül. Mivel nyugdíjasklubokba sem akart eljárni, elkezdett felkutatni régi ismerősöket. Végül összejött egy fiatalkori barátnőjével. Az első közös karácsonyukon, 24-én délelőtt felhívott minket az élettársa, hogy Gyurka fekete gyászszalaggal tekerte körbe a karácsonyfát és a közepére kitette a halott felesége fotóját. Végül sikerült rávenni, hogy szedje le.
Külsőre olyan volt, mintha Jávor Pált kereszteznék Kabos Gyulával. Szeretett udvarolni a nőknek, volt kisugárzása. Szerette a magyar nótákat is. Családi összejöveteleken náluk, ebéd és 1-2 Unicum után előkerült egy mikrofon, aminek a végét a zsebébe dugta, bekapcsolta a magnót magyar nótákat hallgatni, majd ő is nótázni kezdett. Az elfogyasztott Unicumok számától függött, hogy hányadik nóta után sírta el magát. Siratta a régmúlt boldog éveket. Imádta az Unicumot. Egyik születésnapja előtt megláttam egy üzletben egy ötliterest. Megvettük neki közösen az élettársával. Korábban már meséltem neki, hogy mekkora Unicumot láttam. A születésnapján átvette a becsomagolt ajándékot, tapogatta és sírva fakadt, még a kibontása előtt.
Az élettársával rosszul éltek, főleg a nő lumpen fia miatt, aki zaklatta őket. Hiába kértük, ne a nővel közösen vegye meg a bérlakást, mert soha nem fogja tudni kitenni. Töredékárért kapták meg, mert Gyurka már legalább 40 éve volt a bérlő.
Többször én vittem haza kocsival, a város pesti széléről Budára, mert olyan részeg volt, hogy nem tudott egyedül hazamenni. Minden piros lámpánál ki akart szállni, mert azt hitte, hogy hazaértünk. Több alkoholista is volt a családban. Én absztinens vagyok, még az alkohol szagát sem szeretem.
Végül a Lipótra került, az intenzív osztályra. Ott halt meg. Közös sírja van a feleségével. Még életében rávésette egy dal részletét: „Hervadt falevél, hullt a fáról, s elvitte őt az őszi szél…”. Mindig mondtam, hogy oda kellene íratni azt is: "Sírba vitte az alkohol".
A temetésére elhívtunk két hegedűst és egy nagybőgőst, hogy amíg a ravatalozótól a sírig kísérjük, húzzák el a kedvenc nótáit. Elindult a gyászmenet. Elöl ment a három zenész azt a dalt játszva, hogy: „Szeretnék május éjszakáján…”, őket követte a koporsó és a virágok a fekete autón, utána lépdelt a katolikus pap, reverendája kissé lobogott a szélben, mi meg mentünk utánuk. Olyan temetése volt, aminek örült volna.
Ha lenne gyerekem, mesélném neki a régi családi történeteket, mert egy ilyen történet a leszármazottak öröksége. Mesélnek letűnt korokról és emberi sorsokról. Emlékül és okulásul.