Ki hitte volna, hogy az egyik legfoglalkoztatottabb, legnevesebb magyar ügyvéd egyúttal hűtőgépszerelő. Elvégezte ugyanis a jogi egyetemet, majd jelentkezett a Budapesti Ügyvédi Kamarába. Minthogy azonban nem volt párttag, s patrónusa sem, azt mondták, majd értesítik. Erre azóta is vár, de közben azért dolgozni is akart. Így elment a Centrál Vendéglátóipari Vállalathoz betanított hűtőgépszerelőnek és – szavai szerint – „rommá kereste magát”. Rövidesen aztán – szerencsére – visszatért a jogi pályára.
De az sem mindennapos, hogy egy másik, ugyancsak „sztárügyvédnek” számító jogász nem csak az ügyeire büszke, hanem – azoknál még jobban – az asztalitenisz-eredményeire. A „nagy generációval” – Jónyerrel, Klampárral, Gergellyel – kezdett, de nem lett világbajnok, csak egyszerűen imád játszani. Azt mondja, egyéniben nem annyira jó, de párosban igen. „Öszvér vagyok, tehát kiszolgálom a partneremet. Mellettem kell, hogy legyen egy klasszis, hogy klasszis eredményeket érhessünk el”. Aztán még hozzáteszi, azért a munkája is a szenvedélye.
Zamecsnik Péter és Hegedűs László „titkairól”, és még sok hasonlóról egy most megjelent könyvben olvashatunk. A szerző, Szegvári Katalin tíz ügyvéddel beszélgetett. Csupa olyan emberrel, akit a közvélemény jól ismer, hiszen – különböző bűnügyek kapcsán – gyakran szerepelnek a médiában. Ám az is kiderül, hogy hiába népszerűek, s állnak sokszor a reflektorfényben, mégsem ismerjük igazán őket. Könnyű és egyben iszonyúan nehéz dolga volt tehát a riporternek, amikor azt a célt tűzte ki maga elé, hogy közel hozza ezeket a jogász embereket az olvasóhoz.
Kevesen vannak, akiknek ez sikerülhet, de Szegvári ilyen. Ilyen volt kezdő tévésként, amikor az egykori klasszikus műsor, A Hét számára készített anyagokat a hetvenes években. Ilyen maradt a nyolcvanas években, amikor a kulturális magazin, a Stúdió egyik alapítója és legtöbbet foglalkoztatott munkatársa volt. S miután már nem lehetett helye az átalakuló és az ő ízlésétől amúgyis távoli jelenlegi köztévében, hát interjú-köteteket készített. Előbb egykori kollégáiról, aztán azokról az új tévésekről, akik híresek lettek ugyan, mégsem celebek. Minthogy pedig túl a hetvenen is nyughatatlan, most az ügyvédekre vetette ki hálóját. A kérdező és a kérdezettek is nagyon jól jönnek ki ebből a találkozásból. Vagyis újabb sikerkönyv született.
Itt egy kis kitérőt kell tennem. A kétezres évek elején néhány évig szerkesztettem az MTV akkori bűnügyi magazinját, a 112 című műsort. A producer, Gát György pedig szerződést kötött a Bárándy és tsai. Ügyvédi irodával arról, hogy a jogászok adás előtt megnéznek minden riportot, nehogy olyan maradjon bennük, ami miatt perelni lehet. Akkor ismerkedtem meg a könyvben is szereplő Bárándy Péterrel és Zamecsnik Péterrel. S azért maradtak emlékezetesek ezek az alkalmak, mert ők - és kollégáik - olyan színes és gyakran humoros történeteket meséltek az átvételek szüneteiben, amelyekből remek képet alkothattunk róluk és munkájukról. Ugyanolyan élvezetesek voltak ezek a beszélgetések, mint amilyenek a mostani könyvben szereplő történetek.
Ábrahám László – aki egykor, szegedi egyetemistaként együtt bulizott a szerzővel – elmeséli, miképpen lett az orvosi műhibaperek legnagyobb szakértője Magyarországon. De azt is megtudhatjuk róla, hogy majdnem egészségügyi miniszterré is kinevezték a Gyurcsány-kormányban. Csakhogy ehhez párttagnak kellett volna lennie, így inkább nem mellette döntöttek, ami egyébként nagy megrázkódtatást okozott neki. Szegvári egykori gimnáziumi osztálytársáról, Fekete Tamásról kiderül, hogy már iskolásként nyomozott és rendőr akart lenni. Ám szigorú édesanyja – aki egyedül nevelte – lebeszélte róla, így elvégezte a jogi egyetemet és így sikeres ügyvéddé válhatott. Papp Gábor, akit a TV ügyvédje című műsorban ismerhetett meg a szélesebb közvélemény, arról is beszél, csak akkor szólal meg, ha az ügy vagy az ügyfél érdekében szükséges. „Attól nem kapok több ügyfelet, hogy sokat látszom a tévében” – mondja.
Hosszan lehetne még sorolni az érdekes embereket és a lebilincselő történeteket. Rengeteg emlékezetes ügyről, neves szereplőről olvashatunk a könyvben. Mindegyikükről azért, mert a bíróságra kerültek és szükségük volt az ügyvédek, a védők szaktudására. Az említetteken kívül Bárándy Zsuzsa, Bánáti János, Groó Judit és Nehéz-Posony Márton élettörténetével is találkozhatunk a könyvben. Valamennyiükre jellemző, hogy pont olyan emberek, mint mi, vannak hibáik, gyengeségeik, de szakmájukban nem véletlenül elismertek. Szegvári Katalin a „régimódi” beszélgetés híve, teljes portrékat állít elénk, mindenféle „intimpistáskodás” nélkül. Nem véletlenül Tíz védőbeszéd a kötet címe, tíz olyan emberről, akinek egyáltalán nincs szüksége védőbeszédre.
