Ha van valami, ami az iszlámban, a kereszténységben, a politikai baloldalban és a mérsékelt konzervatívokban közös, hát az a szegények, nélkülözők, bajbajutottak megsegítésének erkölcsi kötelezettsége. Naiv lélek talán tiltakozna is: kérem, ez nem egyik-másik vallás vagy politikai irány tulajdonsága, hanem minden emberé! Sajnos nem.
Hazánkban eléggé megroppant a szolidaritás szövete, és ebben döntő szerep jut a módszeresen szegényellenes magyar kormánynak. Ahol hajléktalanok ellen törvényt hoznak, és a hétköznapokban is zaklatják őket; ahol családok ezreit lakoltatják ki, és még célként sem szerepel szociális lakásépítés; ahol menekülteket éheztetnek, ahol (egy gazdasági fellendülés időszakában) tíz évig nem emelkedik a családi pótlék vagy a jövedelempótló segély, ott bizony nem magától értetődő, hogy segítsük az elesetteket.
A kormány kétmilliárd forinttal támogatta két földrengés sújtotta mexikói templom újjáépítését. Persze, adni kell! Ahol földrengés pusztít, adjunk sátrat, takarót, gyógyszert és kötszert, palackozott ivóvizet, akár szakembert és pénzt is. No de a magyar adófizetők pénzéből templomot építeni? Mexikóban él a világ leggazdagabb emberei közül néhány. Miért kellene a helyükbe lépni? Ebből a pénzből száz hajléktalan számára lehetne olyan házat építeni, ahol mindenkinek jut egy saját, 12 négyzetméteres szoba.
Leégett a Notre Dame. Hogy Szeged segít, azonnal: valahol természetes. Hiszen az a város a XIX. századi nagy árvíz idején számtalan helyről kapott önzetlen segítséget, így Párizstól is. De azért tudnivaló: Franciaország a világ ötödik, Európa második gazdasági hatalma. A fejlettség szintjét mérő egy főre jutó GDP ebben az országban két és félszerese a miénknek. És mi vajon eljutunk-e oda valaha is, hogy egy magyar kórházban körbe lehessen függönyözni egy ágyat, amikor a beteg ágytálat használ, vagy épp mosdatja, a fenekét törli az ápoló?
Szijjártó Péter nem tartozik a számomra rokonszenves politikusok közé. De véletlenül tudom, évente rendszeresen támogat egy vidéki iskolát. Gyurcsány Ferencnek nem vagyok rajongója. Ám tudom, miniszterelnökként nem vette fel a fizetését, hanem jótékonysági alapítványoknak ajánlotta fel. Tisztelet mindkettejüknek! És ne tessék azt mondani, hogy könnyű nekik, van miből. Hiszen sok gazdag nem ad, és ugyanakkor mennyi a jótékonyságból adakozó az alsó középosztályban is. És van hová, lenne hová adni. Legyen divat a jóság, a segítőkészség, az együttérzés!
Az évtizeddel ezelőtti délkelet-ázsiai cunami idején mennyi volt a segítséget felajánló magyar – lám, nem vagyunk rosszabbak bármelyik más nemzetnél. De valahogy messzire könnyebb adni, mint a szomszéd néninek, a pár kilométerre lévő, pusztuló falunak. Ám mielőtt valaki félreértené. Nem arról akarok lebeszélni bárkit, hogy külföldieken segítsen. Hiszen annyi a szegény ember, a szegény ország! Csak ne kövessük el azt a hibát külföldön is, amit kormányunk rendre elkövet Magyarországon: hogy tudniillik annak adunk, aki nem is szorul rá igazán, és nem kap az, aki nagyon is rászorulna.
Lám-lám, nem is könnyű adni. Önzetlenül adni, számítgatás és dicséretvárás nélkül; és jó helyre adni De kapni is nehéz ám, nagyon nehéz.