Hetvenkét órán belül kétszer ünnepelték a győzelem napját 1968 májusában Moszkvában. Előbb 9-én, majd 11-én. Az utóbbi alkalommal a szovjet labdarúgó-válogatott 3:0-ra legyőzte hazánk legjobbjait, és bejutott az Európa-bajnokság legjobb négy csapata közé.
A szbornaja reménytelennek tetsző helyzetből fordított, hiszen egy héttel korábban 2:0 arányú vereséget szenvedett Budapesten. A futballisták és szurkolók pesti törzshelyén, a Rozmaring presszóban néhányan azt gondolták, összeomlott a rendszer, mert – amint azt a Múlt-kor történelmi magazin 2013-ban felelevenítette – egy informátor így idézett a Eb-negyeddöntő pesti kiadása előtt betérő vendégek egyikétől: „Ha a magyarok győznek, akkor a szocializmusnak vége Magyarországon.” Az újságok nem ezt jelentették, hanem arról számoltak be: „A Népköztársaság úti jegyirodában kedd délelőtt 11 órakor eladták az utolsó jegyet a szombati találkozóra.” Hétfőn, amikor a belépők árusítása megkezdődött, a kirendeltség környékén hosszabbra nyúlt a sor, mint a Pietrangeli, Mulligan–Gulyás, Szikszay páros teniszmérkőzés (7:5, 9:7, 2:6, 11:9) Cagliariban, az olasz–magyar Davis Kupa-találkozón.
Megérte türelemmel várakozni, mert a Népstadionban Farkas János parádés sarkazással szerzett vezetést, majd – Rákosi Gyula második előkészítése nyomán – Göröcs János kiteljesítette a diadalt. Farkas azt mondta, azért rúgta be oxforddal, mert „a lövés pillanatában Kaplicsnij olyan erősen meglökött, hogy nem is láttam, Kavazasvili közbe tud-e avatkozni”. A Népszava a bravúros megmozdulás ellenére azt írta: „Védelmünk érdeme a kétgólos győzelem.” A Magyar Nemzet szintén a védők dicséretével kezdte: „Solymosi szinte hibátlanul játszott. Ihász hasonlóan jó teljesítményt nyújtott. A csatársor legjobbja Farkas volt.” A győzelem értékéről pedig mindent elmondott, hogy a válogatott először nyert Budapesten a Szovjetunió ellen. Évtizedekkel később így írtak a 60-as évek második felének magyar válogatottjáról: „Ebben az időszakban tétmeccsen két nagy sikerünk volt. Az egyik a brazilok elleni 3:1, a másik a szovjet válogatott elleni 2:0.”
Érdekes módon a visszavágón elszenvedett súlyos kudarc után is egy védőt emelt ki a Népsport: „Mészöly volt a magyar csapat legjobbja.” Pedig a „szőke sziklának” ezúttal nem kellett megküzdenie Eduard Sztrelcovval, aki Budapesten hasfalhúzódást szenvedett, ezért aztán a Népstadionban szerepelt utoljára a válogatottban. (Az az évi olimpián „dobbantó” Varga Zoltán pedig Moszkvában játszott utoljára a magyarban.) „Olyan erős volt, akár egy bivaly” – jellemezte a szovjet csatárt Mészöly, aki nem söprögetett, hanem embert fogott az itt is, ott is liberóval (Solymosi Ernő) és négy hátvéddel felálló csapatban.
Sztrelcovnak nem csupán a fizikuma, hanem már a megjelenése is kivételes volt. Miután 1956-ban olimpiai bajnoki címet nyert, majd 1957-ben a hetedik legtöbb voksot kapta az Aranylabda-szavazáson, az 1958-as világbajnokságra készült, ám rettenetesen rosszul jött ki egy buliból. A házi mulatságon intim kapcsolatba lépett a politikai bizottsági tag Jekatyerina Furceva lányával. Ha már megtörtént az, ami megtörtént, úgy akarták, vegye el Szvetlanát. Erre nem volt hajlandó, mire megvádolták azzal, hogy – az 1956-ban szintén olimpiai aranyérmes Mihail Ogonykovval és Borisz Tatusinnal együtt – megerőszakolt egy Marina Lebegyeva nevű nőt. Azzal hitegették, ha elismeri a bűncselekményt, akkor mehet Svédországba, a vb-re. Aláírta a papírt, erre öt évre a Gulágra küldték. (A másik kettőt, aki nem vallott, három esztendőre eltiltották a futballtól.) Hatvanhárom februárjában engedték szabadon, de csak 1965-től játszhatott újra, addig a ZIL teherautógyárban dolgozott. Ám bámulatosan ellenállt mindennek: hatvanötben bajnoki címet nyert a Torpedóval, és Valerij Voronyin mögött második lett Az év játékosa-választáson, majd 1967-ben és 1968-ban a legjobb szovjet labdarúgóvá avatták. Ám „kétes múltja” miatt nem vitték ki az 1966-os vb-re – amelynek negyeddöntőjében a szovjet csapat szintén felülmúlta a magyart –, azaz a megpróbáltatásokon túl összesen három vb-részvételtől esett el.
A moszkvai 3:0 után itthon – szokás szerint – ment a pusmogás, hogy „megint le kellett feküdni”, amiből egy szó sem volt igaz, csak a magyar válogatott rendszerint ugyanúgy szenvedett az erőteljes szovjet együttessel szemben, mint az olasz. (Az itáliai örökmérleg így festett a komanda ellen: 2 győzelem, 5 döntetlen, 4 vereség. A magyar meg így: 4, 7, 10.) Valójában megemelték a játékosok prémiumát, ha a szovjet együttes volt az ellenfél, mert a siker elejét vehette minden mendemondának, és nyugtatólag hatott volna a közvéleményre. Ami 68-at illeti, a moszkvai összeomlást az előző év végi szakvezetőváltás idézte elő: Illovszky Rudolfot indokolatlanul megsértették, majd hazarendelték a hét évig az NDK szövetségi kapitányaként tevékenykedő Sós Károlyt, aki abszurd helyzetek sorát produkálta Marseille-be torkolló, azaz túlzás nélkül végzetesnek nevezhető működése idején. Ő ugyan a Luzsnyiki-blamázs után azt mondta, hogy „a labdarúgás az egész világon napról napra fejlődik, míg a magyar futball egy helyben topog”, az igazság az volt, hogy a moszkvai tizenegyből négyen – Albert Flórián, Farkas, Novák Dezső, Szűcs Lajos – szerepeltek a Brazília–Világválogatott gálamérkőzésen 1968 novemberében Rio de Janeiróban. Ebből is látható: olyan gyenge nem lehetett a csapat...
A bukást inkább az okozta, hogy Sós a visszavágón kihagyta az itthon gólt szerző Göröcsöt, és betette a DVTK–Szombathely bajnokin kéztörést szenvedő, e miatt hetekig nem védő Tamás Gyulát. A diósgyőri – később angyalföldi – kapus két gólban is sajnálatra méltó szerepet játszott, utóbb pedig szomorúan említette: „Hiba volt elvállalni a védést. Az a 0:3 megfosztott az ötkarikás aranytól. A moszkvai meccs után bűnbak lettem, és nem vittek el a hatvannyolcas olimpiára, Mexikóba.” A Népsport szintén lesújtva állapította meg: „Elkeserítő, hogy a közelmúlt valamennyi világversenyén csődöt mondtak kapusaink. A svájci világbajnokságon, Svédországban, Chilében Grosics, Angliában Szentmihályi és Gelei vétett elemi hibát, és ezekért mindig hasonlóan súlyos árat kellett fizetni: kiestünk.” (Az igazság megköveteli: Svájcban a döntőből nem lehetett kiesni.) Az újság ugyanakkor leszögezte, hogy „sok mindent tehetünk, csak egyet nem: ezt a kudarcot nem varrhatjuk egyedül Tamás nyakába!” A Népszabadság tovább ment: „Az a bizonyos »magyaros technika« ma már csupán hangzatos szólam. Ha némelyek csakugyan zsonglőrei is a labdának, ez önmagában csak cirkuszi mutatvány, fizikai erő nélkül semmit sem ér.”
Dettmar Cramer német edző, akit a FIFA bízott meg a riói All Star Team irányításával, nem így gondolta. A tizenhatos keret negyedét magyarok alkották. (Igaz, három szovjet – Lev Jasin, Albert Sesztyernyov, Szlava Metreveli – is pályára lépett.) Szemben meg olyanok álltak, mint Carlos Alberto, Gerson, Rivellino, Jairzinho, Pelé... A brazilok az utolsó percben szerzett Tostao-góllal győztek 2:1-re. Viszont a világválogatott gólját az 1967-ben aranylabdás Albert érte el, aki az Eb-negyeddöntő budapesti bankettjén, a Gundel Étteremben vette át a díjat Max Urbini főszerkesztőtől.
Nem a kvalitásokban volt a hiba. Még Solymosi öngólja is elviselhető lett volna. Annyi öngólt azonban, amennyit az e tekintetben azóta sem változó, különben meg mérhetetlenül leromló magyar futball a pályán kívül rúgott önmagának, nem lehetett kibírni...
