A nyirkos májusi idő azokat is beveri a szupermarketbe, akik ilyentájt délelőtt már kint vannak a földeken, vagy a házvégi kis veteményesben. A nappal itt egyet jelent a dologidővel, az alkony meg azt üzeni, hogy be kell zárni a csirkéket, meg kell etetni a disznót, s kiengedni a kutyát a gazdasági udvarba, mert az éj sötét, és tele rókával. Vagy ha épp nem rókával, akkor őzekkel, így ha nem a tyúkok tizedelőnek, akkor az elvetett saláta, petrezselyem vész oda.
Tanácstalan nénike toporog a darabolt húsokkal és fóliázott belsőségekkel teli hűtőpult előtt. Alig magasabb, mint a bevásárlókocsi, amit gondosan a sarokba tolt, nehogy útjába legyen bárkinek is. A karján fekete lakktáska, látszik, hogy jobban szeretné letenni, mert akkor mind a két kezét szabadon használhatná, de nem meri. Épp ezért a bőrfogantyú hol az egyik, hol a másik irányba csúszik, előbb a kézfeje, aztán a válla felé, attól függően, hogy a felső vagy épp az alsó polcok között matat az ujjaival.
Melléérek, megállok. Rám néz, s beszélni kezd, de nem hozzám, hanem inkább csak magának, olyasféle monológgal, amibe az idős falusi nénik mindig beleszőnek kérdő hangsúlyokat anélkül, hogy bármiféle választ várnának. Inkább magukkal folytatnak párbeszédet, s talán azért nem némán, mert ebben a korban már minden kimondott hang felértékelődik, akár meghallja valaki, akár nem.
- Jaj, hát sok ez nekem ez a máj, nem bánom, ha le is van értékelve, de mit kezdjek én hetven dekával? Mondja már, miért nem tudnak ebből kisebb csomagot gyártani, majd leszakad a karom, míg itt tartom. Hány darab ez, nem látom rendesen, az olvasószemüveget otthon hagytam, ezzel meg csak távolra nézek. Nekem nyolc darabnál nem is kéne több, egyedül vagyok mint az ujjam, ha a macskákat nem számítom. Régebben megvettem volna az egész dobozzal, a papa igencsak szerette a fűszeres, hagymás májat zsírjára sütve, ette frissen, aztán másnap hidegen, pirítósra szétkenve, erős paprikával. De hát nincs már papa vagy húsz éve. Gyerekünk meg sose volt, nem adott az isten, pedig hogy könyörögtem érte. Adott mindenkinek, annak is, akinek nem kellett, csak nekem nem adott. Meg is haragudtam rá, nem mentem templomba harminc évig, csak akkor mentem, amikor meghalt a papa. Őt nem mertem pogány módon eltemettetni, úgyhogy kifizetem visszamenőleg harminc évre az egyházi adót, így aztán a pap elbúcsúztatta, én meg újra járok templomba, ne vesszen kárba az a rengeteg pénzt, ha már visszamenőleg kiengeszteltem vele az úristent. Mennyi van ebbe, tíz vagy tizenöt? Nekem elég lenne négy darab, főzök hozzá egy kis rizsát zöldborsóval, vagy kukoricapuliszkát, de még az is lehet, hogy sóskamártást, úgyis nő a kertben, mint a bolondgomba, de minek, ha nincs, aki egye. A másik négyet elosztanám a két macskának két napra, hadd legyenek boldogok ők is. Na jól van, megveszem, nem bánom, ha tizenöt, majd lesütöm magamnak, ahogy a papának szoktam régen, reggelre meg pirítok hozzá egy kis kenyeret, vágok rá erős paprikát, s krákogok majd jó hangosan, hátha meghallja ő is odafent.