Halvajárók
Az ember van. S a legjobb,
ha önmagán dolgozik. Flashmob
minden lelki robbanás. Élünk
a természet szerint.
Az ember van. Egyedül is,
ha nincsen lelki társ. Majd
támasza lesz a Semmi és
a távozó identitás.
Az ember van. S azt hiszi,
hogy minden róla szól. Nem kérdez
soha többé, csak zsigerből válaszol.
Barátját is leköpné.
Az ember van. És tudja,
hogy a halál is létezik. Mégis
áthazudja a jelent, holott az élet
épp ez itt. Nem tudja mit jelent.
Az ember van. Kipróbál,
elront és megjavít. Szórja és
magába zárja féltett magvait.
Bizalmatlan a jóra.
vedlik a nyár
szombat reggel az elnyújtott alvás után
álomba visszaesések mint egy hathatós drogba
a kávé – mint éltető dogma – cigivel a gangon
segít
hiányoddal újra szembesülni épp amikor visszatérsz
mint elzárt csapokba a víz vagy pulzus a csuklón
még mindig lesújtva – bunkón –, bámulok magam
elé
miből is állok én amikor ennyied részem te vagy
mi ez a gazdagság ami túlcsordul személyemen
befogadni is esélytelen – mégis – fogyhatatlan
élet
szeptember, verőfényes, kaparó torok
sorsjegyeink mind nyeretlenek
állok itt a parton – veled – megijeszt a
hullám
last minute
esős balatoni nap –
retró nyaralóban megy a pingpong
a labda a hálóban akad
borszagú nevelőapa neveletlen
szervái nem sikerülnek –
az ablakon bedohog a szél faredőny
kopottan ütögeti vissza
a tegnapi fürdőruha csupa víz
szemben a lángosos ásít
mi nemsokára hazautazunk
bőröndben a naptej –
szívrohamként húz el a gyors
a miénk lassú vicinális –
vár a lakótelepi szeptember
vonalas füzetében a szó
el a tájak és el a múlt
feledésbe merül a hajó
