Az európai parlamenti választásokat az európai médiumokban talán még nem övezte a mostanihoz hasonló várakozás. Igaz, a kialakuló parlamenti erőviszonyok még nem voltak ilyen kardinális fontosságúak az unió jövőjére nézve. Az okok: az uniót a közelmúltban érintő válságok hatásainak egy része máig eleven (a 2008-as világgazdasági válság, nyomában az euróválság, a 2015-ös menekültválság, valamint a Brexit), a globalizációs feszültségek, a nemzetközi erőközpontok erőpróbája – ezekben az unió is lényeges szereplő.
A válságok megingatták a tagországok politikai osztályaival szembeni bizalmat. A hagyományos pártok támogatottsága csökkent, meggyengültek a politikai centrumok, nehezen jönnek létre kormányképes koalíciók. Megerősödtek viszont a populista pártok és mozgalmak. Mindez kihat az unió egészének helyzetére, a konfliktusok sokszor éppen az unió jelene és jövője körül éleződnek ki.
Logikus következmény az európai parlamenti választások felértékelődése. Az EP-választás tétje – szintén először az unió történetében – az integráció megerősödése egy 1945 óta példátlanul töredezett, multipoláris világban. A most következő ötéves ciklusban az unió nemzetközi versenyképessége, erőforrásokhoz és piacokhoz való hozzáférése, a technológiai hegemónia ügye, egy új biztonságpolitikai helyzethez való alkalmazkodás van napirenden. Ezek az egész európai jóléti modell jövőjét meghatározó kérdések. A szükséges döntésekhez az Európai Parlament erős politikai legitimációjára van szükség. Az unión belül ugyanebben az időszakban az egyenlőtlenségi kérdések, a liberális jogállam védelme áll majd a központban.
Hogy a választópolgárok mégsem figyelnek eléggé, annak oka abban keresendő, hogy az EP-választáson részt vevő pártok nem jól fogalmazzák meg a kérdéseiket. Pedig több kontinentális közvéleménykutatás is jó támpontokat adhatna, hiszen rámutat, hogy a polgárok az uniótól elsősorban biztonságot remélnek.
Ezt a biztonságot az EP-választáson induló centrumpártok lényegében a „status quo” megőrzésével tartják elérhetőnek. A fő kihívók, a populisták ezzel szemben „változást” akarnak: a hatáskörök „Brüsszeltől” való visszavételét, a nemzeti döntési jogkörök megerősítését, egészében egy korábbi állapotba való visszatérést, tartalmilag a „status quo antét”. A globalizáció keltette feszültségekre – klímaváltozás, részvétel a technológiai hegemóniáért folytatott versenyben, a nemzetközi kereskedelem feszültségeinek kezelése stb. – egy ilyen múltba fordulás semmilyen értelmes választ nem adhat. Mégis, minden elemzés azt jelzi, hogy a következő EP-ben a populisták befolyása nőni fog.
Ennek oka, hogy az integráció megerősítését kívánó erők üzenete nem nagyon lép túl a „status quo” megőrzésének szándékán. Tehát védekező jellegű, nem ad vonzó, előremutató és reális alternatívát a „változást” akaró populista nyomulással szemben. (Itt azért meg kell említeni, hogy e populista „változást” akarók sem az unióból való kilépést, vagy az unió felbomlását propagálják.)
Az unió jövőjét az integráció megújítása, a változó globális politikai és gazdasági erőviszonyokhoz való alkalmazkodás dönti el. Ebben van az integráció megerősítését kívánó politikai erők legfőbb előnye. A „status quo ante” állapotba visszatérni kívánó populista pártoknak nincs megvalósítható elképzelésük a globális környezet várhatóan tovább éleződő kihívásaira (klímavédelem, technológiai verseny, közös biztonság- és külpolitika stb.). Javaslataik nagyrészt az uniót gyengítő, cselekvőképességét korlátozó jellegűek. A centrum erőinek előnye viszont éppen a reagálni tudó, hatékony nemzetközi fellépésre képes unió koncepciójának továbbfejlesztésében van. Ez az egyedüli esély az európai szociális modell legfontosabb vívmányainak megőrzésére is. Ez a megközelítés jelenti a modell gazdasági alapjainak védelmét az új globális feltételek közepette.
Az új helyzet a tagországokban és az EP-ben új módon veti fel a politikai mező tagoltságának kérdését is. Egyelőre bizonytalan, hogy milyen elképzelések kapnak többséget az integráció további fejlesztését célzó oldalon. Ennek a politikai tábornak ez az egyik gyenge pontja: több pártból, pártcsaládból tevődik össze, amelyeknek a nézetei a jövőről még eltérőek.
Így ez a most következő ciklus egy másik alapkérdése: milyen platformon jön létre az integráció továbbfejlesztését célzó pártok, pártcsaládok többsége. Bizonyosnak látszik, hogy a kereszténydemokraták és szociáldemokraták évtizedek óta fennálló „nagykoalíciója” nem lesz elég az abszolút többséghez, abba más pártokat is be kell vonni. Ez esélyt adhat egy az integrációt új alapokon kidolgozni kívánó programra.
Az európai pártszíntér vizsgálata azt is mutatja, hogy az sokkal sokszínűbb a leegyszerűsítő kelet-nyugati vagy észak-déli megosztottságot feltételezőnél. Friss felmérések jelzik, hogy egy sor kelet-közép európai országban magas az uniós tagság elfogadottsága, miközben több „régi” tagországban az euroszkeptikusok aránya az uniós átlag fölött van.
2019 májusa után a megalakuló EP-ben sokáig tartó helyezkedés várható. Az biztosnak látszik, hogy nem az unió léte vagy nem léte a kérdés. Hogy milyen unió formálódik a következő öt évben, arra jelentős hatása lesz a választási eredménynek. Különösen fontos lesz az unió kohéziója, nemzetközi cselekvőképessége egy növekvő feszültségekkel terhelt világban. Megmarad-e az egyhangúság elve a külpolitikai döntéshozatalban, amivel egy vagy több a kohéziót gyengítő tagállam béníthatja az unió nemzetközi érdekérvényesítését? Van-e esély az unió alapját alkotó, jócskán meggyengült értékközösség helyreállítására? Mindez lényegesen befolyásolhatja az unió egységét és ezzel az integráció jövőjét.
Azt minden esetre érdemes észben tartani, hogy az unió pár próbatétel során, például a Brexit tárgyalásokon vagy az Egyesült Államokkal szembeni vámvitában – legalábbis mostanáig – figyelemreméltóan egységes maradt. Ez jó alap lehet egy új parlamenti ciklus hangulatának befolyásolására.