Baráti sztorizgatással telt az Oscar-díjas Barry Levinson mesterkurzusa, amelyet a Magyar Nemzeti Filmalap Fast Forward Programjának a keretében a budapesti Uránia moziban rendeztek. Persze az esemény moderátora, Osváth Gábor producer a triviális kérdésekkel kezdte: azaz, mit is keres nálunk a legendás rendező? Levinson a Harry Haft című, számszerűsítve a huszonhetedik egészestés moziját forgatja Magyarországon.
Levinson elmondta, hogy amikor elolvasta a forgatókönyvet, eszébe jutott a saját gyerekkora: ötéves volt, amikor a nagyanyjának a bátyja egyszer csak megjelent náluk. Ekkor fedezte fel a számot a karján, de csak tíz évvel később értette meg, hogy azok milyen számok is voltak, illetve: a férfinak miért voltak folyamatosan rémálmai. A most forgó film címszereplője is holokauszt túlélő – akit a kitűnő Ben Foster alakít – és szenved a poszttraumás stressztől. „Nagyon sok ember nem tudja elengedni csak úgy a múltat” – húzta alá a filmes, aki korábban sosem járt Magyarországon. Persze, szavai szerint azért sem, mert mindig is nagyon amerikai filmeket készített. Ami azonban most lenyűgözi, az Budapest maga. Különösen az épületek, melyek monumentálisabbak a számára, mint a New York-i felhőkarcolók, így sokat sétál csak úgy a városban, ha épp van szabadideje.
Barry Levinson nem iskolában, hanem gyakorlati, autodidakta módon lett rendező. Egy baltimore-i tévénél fűzte be a reklámokat az éjszakai filmek alatt, ahol olyan műveket látott, melyeket a mozik rég nem játszottak: Orson Welles-től John Hustonig. Aztán egy George nevű fickó lett a felelős azért, hogy elkezdett forgatókönyveket írni, azzal, hogy rábeszélte, kísérje el egy színészképzésre. Levinson élvezte, de sosem akart színész lenni. Ám arra rájött, hogy szeret dialógusokat írni. Jó pár forgatókönyv volt a már a háta mögött, amikor belevágott az első rendezésébe, Az étkezdébe 1982-ben. Levinson elmondta, hogy a „stúdió” nagyon utálta a filmet. Egy meg nem nevezett producert idézett, aki azt mondta neki: a sok felesleges dialógus helyett végre kezdjen el történetet mesélni. „De hát ez maga a cselekmény” – válaszolta. Hozzátéve: mindig a karakterekben hitt. A nézőt szerinte nem a fordulatos, túlbonyolított cselekménnyel kell lenyűgözni, hanem olyan figurákkal, akiket szerethetők.
A neves direktor persze sztorizott a legismertebb filmjeiről is. A Jó reggelt, Vietnám! kapcsán elmesélte, hogy mindenki óvta Robin Williamstől, mert addig minden filmje bukott, miközben azt sokkal nagyobb kockázatnak tartotta, hogy ők voltak az elsők, akik komédiát mertek csinálni a vietnámi tematikából. Levinson azt is elárulta: azok a jelenetek a filmben, melyekben vietnámiak szerepelnek, mind improvizációk voltak. Ahogy fogalmazott: rendezőként hiba lett volna valamiféle elképzelt dialógokhoz ragaszkodni, ő inkább a valóságban bízott.
Az Oscar-díjas Esőember kapcsán megtudtuk: amikor Sidney Pollacktól átvette a rendezői széket, az ő ötlete volt, hogy a túlbonyolított cselekményt leegyszerűsítette a két testvér utazására, mely egy autópályán játszódott volna. Ezt unalmasnak tartotta és kitalálta, egy baleset miatt kisebb utakon menjenek. Mivel végig unalmas helyeken forgattak, így a producerek rájuk sem bagóztak, azt csinálhattak, amit akartak. Barry Levinson tavaly életműdíjat kapott Karlovy Vary-ban, ekkor is beszélgethettünk vele. E film kapcsán itt mondta el, hogy szerinte Hollywood egyik legnagyobb igazságtalansága, hogy Tom Cruise-t negligálták és nem jelölték az Oscar-díjra.
