Mind fogyatkozóbb jelenléttel akár meg is ünnepelhettük volna tegnap május elsejét.
Ünnepelhettük volna némi "nosztalgiával" mint a „munka ünnepét”, amelyet évtizedekig kisajátított magának az utóbb gúnyolódással lekezelt lizsé, a virsli és a sör. Ünnepelhettük volna így is, elfeledkezve a korábbi kisajátítókról, arról, hogy ez nem a munka, hanem a nemzetközi munkásmozgalom szolidaritásának, a munkásság által a tőkével szemben elért gazdasági és szociális vívmányoknak az emléknapja azóta, hogy az utópista szocialista Robert Owen brit gyáriparos 1817-ben közzétette a „nyolc óra munka, nyolc óra rekreáció, nyolc óra pihenés” jelszavát, s hogy a véres chicagói munkástüntetés negyedik évfordulóján, 1890. május 1-jén a II. Internacionálé a szakszervezetek és egyéb munkásszerveződések közös tüntetésére hívott fel.
A polgári világ kapitalizmusa azóta nagyot változott. Május elseje lett katolikus ünnep (1955-ben XII. Piusz pápa Munkás Szent József emléknapjává nyilvánította), és lett nemzeti ünnep (még Hitlernél is, 1933-ban), megfosztva az Internacionálétól és Marxtól, attól a lényegétől, ami egyetlen napban kifejezte a tőke és a munka ellentétét.
Semmi okunk az ünneplésre, ha egyszer május 1-re ébredve azt olvassuk Magyar Szakszervezeti Szövetség felhívásában: „Tisztességes bért, napi legfeljebb nyolcórás munkaidőt, ötnapos munkahetet, s általában is több jogot követelünk a munkavállalóknak és a szakszervezeteknek." Nincs ok az ünneplésre, ha egyszer a XXI. század Európájában csaknem ott tartunk, mint tartottunk több mint száz éve. A nyugati világ szociáldemokráciája időközben kiegyezett a tőkével, megteremtve a mostanában ezer sebtől vérző jóléti államokat.
A keleti végek hatalmasai nemcsak ezt az egyezséget nem ismerik el, de tekintélyelvű, diktatorikus kormányzást javasolva további küzdelmekre sarkallnak, hogy már nem egyszerűen a munkásosztály, hanem a közjó érdekében keressünk egy igazságosabb társadalmi berendezkedést mindazokért, akik a közösség margójára szorultak, vagy akiket kíméletlenül oda szorítottak.