Azzal, hogy Joe Biden is beszállt a versenybe, immár húszan pályáznak arra, hogy a Demokrata Párt színeiben 2020 novemberében megmérkőzhessenek a republikánusok jelöltjével, aki minden bizonnyal a jelenlegi elnök, Donald Trump lesz.
Az aspiránsok közül senki nem versenyezhet a korábbi Delaware állambeli szenátorral a végrehajtó hatalomban szerzett tapasztalat mennyiségét illetően, hiszen az Obama mellett a Fehér Házban eltöltött nyolc év kiváló ajánlólevél. Másfelől viszont egy 76 éves emberről van szó, aki már 1988-ban és 2008-ban is sikertelenül próbálkozott az elnökjelöltség megszerzésével, és aki a következő elnökválasztáskor a maga csaknem 78 esztendejével minden idők legöregebb elnökeként költözne be a Fehér Házba. Alkalmassága megkérdőjelezhetetlen ugyan, de a média árgus szemekkel figyeli, hogy hogy az esetleges majdani Főparancsnok ereje teljében van-e. Ronald Reagan csak hetven éves volt, amikor elnökké választották, de neki is meg kellett küzdenie a kétkedőkkel.
Biden mellett ugyanakkor a Demokrata Párt fiatal üstököseinek némelyikét túlságosan „balosnak” tartják, másokat „ultraliberálisként” jellemeznek, vagyis túlságosan megosztó a személyük. A középnemzedék tagjai közül eközben senki nem mutatkozik kiugróan érdekes egyéniségnek – amin persze a választási kampány hőfoka még változtathat. Sajátos színfolt a demokrata elnökjelölt-aspiránsok sorában Bernie Sanders vermonti szenátor, aki egyfelől még Bidennél is idősebb, már most betöltötte a 77-et, másfelől pedig önmagát „demokratikus szocialistának” minősíti, ami Amerikában nagyjából azzal ér fel, hogy az illető önmagát felforgató elemként definiálja.
A demokraták berkeiben hagyományosan megkülönböztetnek egyfelől „mérsékelteket”, másfelől „progresszíveket”. Ha Sanders a „progresszívek” vezéralakja, akkor Biden „mérsékeltként” kénytelen profilíroznia önmagát, ami nem lesz könnyű, mert Obama oldalán sok kifejezetten progresszív törekvés mellett is ott volt. Ezek közül a legfontosabb az Obamacare-ként emlegetett egészságbiztosítási rendszer. Biden szerencséje, hogy ez a rendszer meglepően időtállónak bizonyult, és Trumpéknak kormányra kerülésük óta sem skerült teljes egészében kidobniuk az ablakon, mert a törvényhozók nem tudtak megállapodni jobb szisztémában.
Biden még nem fejtette ki részletesen kampányelképzeléseit, de azt tudni lehet róla, hogy támogat olyan, a „progresszíveknek” tulajdonított ügyeket, mint például a minimálbér emelése, a klímaváltozás elleni küzdelem, a fegyvertartási szabályok szigorítása, illetve az ingyenes felsőoktatás biztosítása. Ezekhez az ügyekhez képest csak egyetlen olyan fajsúlyosabb téma adódik, amelyben Sanders ellenpólusaként léphet fel hitelesen: nem támogatja a vermonti szenátor jelszavát, miszerint egészségbiztosítási ellátást kellene nyújtani kivétel néékül mindenkinek.
„Küzdelmet vívunk a nemzet lelkéért” – fogalmazott Biden a döntését bejelentő videóüzenetében. Szerinte ha a történészek majd visszatekintenek a Trump-korszakra, akkor azt „aberrált pillanatnak” fogják látni, ha azonban a mostani elnök kap még négy esztendőt, akkor az mindörökre és alapvetően megváltoztatja az amerikai nemzeti karaktert, és ezt nem lehet hagyni.
Szavai nagyon erős Trump-ellenes érzelmi töltetről árulkodnak, és ez rávilágít a demokrata párti elit nagy problémájára: nem igazán tudják, hogy hol keressenek fogást Donald Trumpon. Eddig jórészt a büntetőjogászokra, nyomozókra, ügyészekre hagyatkoztak. Az úgynevezett impeachment eljárás megindítására – az elnök bűnvádi elmarasztalására és menesztésére – törekedtek, bízva abban, hogy bizonyítani lehet az oroszokkal való összejátszás és az igazságszolgáltatás akadályozása vádját.
Robert Mueller különleges ügyész azonban 22 hónapon át folytatott vizsgálódás után sem kapta rajta Trumpot füstölgő pisztollyal a kezében, csupán különbözőképpen értelmezhető elnöki megnyilvánulásokat tudott dokumentálni – bár kétségtelen, hogy Trump átlátszó hazudozásai több esetben erősen súrolták a jog érvényesítőinek félrevezetésére irányuló szándék megállapíthatóságát. Az elnök elmozdítására azonban bíróság nem jogosult, csak a Kongresszus, ezért az vagy akkor lehetséges, ha megvan hozzá a szükséges politikai többség, vagy ha olyan erősen füstölög a pisztoly, hogy az felülírja a párthovatartozást. Mivel most egyik eset sem áll fenn, kérdéses, hogy Trump személyének a további támadására érdemes-e összpontosítaniuk a demokratáknak az elnökválasztásig hátralevő másfél évben. Talán inkább olyan elnökjelölt kerestetik, aki ért a gazdasághoz, és jól tud érvelni amellett, hogy Trumpnak a külvilággal szembeni keménykedése – például a kereskedelmi háborúskodás - visszaüt, és rontja az amerikai versenyképességet, amerikai munkahelyek elvesztését vonja maga után, bár a hangoztatott szándék éppenséggel az amerikai állások megvédése lett volna.
Tény ugyanakkor, hogy az amerikai gazdaság egyelőre szárnyal. Ez persze nem Trump alatt kezdődött, és sokak szerint a legkevésbé sem az ő érdeme. Az viszont kimutatható tény, hogy a Trump-kormányzat eddigi legnagyobb vívmánya, a nagy arányú adócsökkentés tovább pezsdíti a vállakozókedvet – nem csupán annyival, amennyi a kimutatható adómegtakarítás, hanem az üzleti szférában kibontakozó derűlátó hangulat révén annál sokkal erőteljesebben.
Mindebből az következik, hogy Trump megítélése az amerikai társadalom jelentős részében tartalmazza ugyan az amiatti felháborodást, hogy az elnök rendre elefántként tör-zúz egyfelől a világpolitikai porondon, másfelől az emberi jogokra, humanizmusra, társadalmi nyitottságra és befogadásra, jogállamiságra, politikai korrektségre sokat adó gondolkodók közegében, ugyanakkor azonban tartalmazza azt a gyakorlatias elismerést is, hogy az ország anyagi szempontból nagyjából rendben van, és ezen nem kellene változtatni.
Ahhoz, hogy Biden erkölcsi szempontból erőteljesen elítélte Trumpot, fontos hivatkozási alapként szolgált a fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportok által 2017-ben kirobbantott erőszakcselekmény-sorozat a Virginia állambeli Charlottesville-ben. A neonácikkal szemben fellépő ellentüntetők egyikét megölték. Bident az háborította fel, hogy Trump az erőszakot elítélve egyenlőségjelet tett a két tábor közé. Szerinte ez a szemlélet az amerikai nemzet lényegi ismérveivel szemben jelent fenyegetést.
Biden és Sanders mögött a többi jelölt esélyeit egyelőre nem tartják túlságosan jónak az elemzők. Egyikük Kamala Harris fekete bőrű kaliforniai szenátornő, aki elsősorban az afroamerikaiak támogatását reméli megszerezni, ám ebben komoly csapást jelent számára Biden indulása, hiszen Obama volt alelnöke ebben a társadalmi közegben is erős.
Biden bejelentése előtt szépen emelkedett Pete Buttigiegnek, az Indiana állambeli South Bend település polgármesterének a népszerűsége is, ami most megszakadt. Egyes demokrata stratégák azt mondják, hogy Biden indulásának a bejelentése nem felpezsdítette, hanem inkább lehiggasztotta a demokrata párti elnökjelöltségért folyó versenyt.
Egyelőre a „fut még” kategóriában emlegetik többek közt Beto O’Rourke volt texasi törvényhozót, Elizabeth Warren 69 éves Massachusetts állambeli szenátort, a párt liberálisként aposztrofált szárnyának az egyik vezérlakját, Cory Bookert, New Jersey állam szenátorát, Newark volt polgármesterét, Amy Klobuchar Minnesota állambeli szenátort, akit a „mérsékeltekhez” sorolnak, Julian Castrót, Obama volt városfejlesztési miniszterét és a többi, jórészt kevéssé ismert pályázót.
Az amerikai közéleti viselkedési normák alakulásának európai szemmel nem mindig pontosan követhető sajátossága – ami persze enyhébb mértékben azért az öreg kontinensre is átgyűrűzött – a MeeToo mozgalom, amely a hatalmi pozícióval való erőszakos szexuális visszaélés elleni fellépésként indult, de idővel kiszélesedett a hatóköre, és szexuális zaklatásként kezdett értelmezni mindenféle, kéretlennek minősülő bizalmaskodást. Biden ellen is megfogalmazódtak olyan vádak különböző nők részéről, hogy gyűléseken tolakodó módon átölelte, megsimogatta őket. Egyikük arra panaszkodott, hogy „majdnem úgy érezte, mindjárt megcsókolja” őt a politikus.
Barack Obama nem kívánt közvetlen módon állást foglalni a demokrata pályázók alkalmasságát illetően, de úgy nyilatkozott, hogy élete egyik legjobb döntése volt, amikor 2008-ban Bident választotta maga mellé alelnökjelöltnek.
