Az 1932-es Budapesti Nemzetközi Vásár (BNV) egyik legnagyobb attrakciója a rádióüzenet-közvetítés volt. A kifejezetten e célra épült, hófehér pavilonban a vásár minden kiállítója és látogatója személyesen mondhatta mikrofonba üzenetét.
A közlékenységnek csak az árak szabtak határt: egy félperces szöveg díja 1,50 pengő volt, de aki akart, tovább is beszélhetett. „Ámbár egy fél perc alatt 40 szót lehet elmondani” – intett visszafogottságra a Tolnai Világlapja, össze sem mérve ezt a másfél pengőt mondjuk a tíz napra érvényes vásárigazolvány 3 pengő 20 filléres árával. (A viccelésre csábító havi 200 pengő fixhez már csak azért sem hasonlíthatta, mert a dal megszületésére még négy évet kellett várni.)
Persze elég volt csak egyet lapozni az újságban ahhoz, hogy az ember megbizonyosodjék: ez az év nem a nagy költekezések esztendeje volt. A Corvin Áruház például azzal reklamírozta magát, hogy aki a legolcsóbban és legízlésesebben öltözik fel a kínálatából, az visszakaphatja a bevásárlás árát. Az sem véletlen, hogy a vásárigazolvány csábító kedvezmények egész sorát kínálta: múzeumokba, színházakba, orfeumokba lehetett vele féláron belépni, de járt mellé olcsó sétahajózás, felvilágosító orvosi előadás, sőt szanatóriumi kezelés is. Mindezt Éber Antal, a budapesti iparkamara elnöke így kommentálta a Textilipar hasábjain: „Válság van, de a Budapesti Nemzetközi Vásár alkalmából a magyar közgazdasági élet felkelt betegágyából, azt mondta: kérem, én még nem haltam meg, élek és élni akarok!”
A BNV persze irgalmatlan összegbe került a kamarának és a fővárosnak. Csak az Iparcsarnok felújítása 200 ezer pengőt emésztett fel, és az iparkamara még ezen felül elköltött 750 ezret a pavilonokra, rendezvényekre és a reklámra. A mérleg másik serpenyőjében azonban ott volt a majdnem másfél-ezer kiállító, a sok tízezer belföldi és külföldi látogató – utóbbiaknak még a vízumot is nagy kedvezménnyel ajánlották erre a tíz napra -, a Magyar Nemzeti Bank által felszabadított tízmillió pengő, amelyet a külföldi hitelezők a vásáron magyar árukra válthattak, és a tény, hogy az építkezés és a bontás heteiben legalább ötezer ember kapott munkát a Városliget parkjából e célra kiszakított ötvenezer négyzetméteren.
Ekkor már jó ideje mondogatták a hozzáértők: létre kellene hozni egy állandó vásárterületet, hiszen az évenkénti építkezés borzasztó drága, és a parkot is rongálja. Az 1932-es válságévben azonban csak annyi a változás, hogy a vásár újdonsült főépítésze, Kanics Miklós tervezőmérnök lesöpri a boldog emlékű millennium hímporát a kiállításról, és a legkorszerűbb nyugati építészet lélegzetelállítóan friss szellemű szabadtéri bemutatójává formálja át.
„Minden új, minden megszépült, más az elrendezés, egységes a kép” – összegzett a Népszava, hozzátéve, hogy „a tarka összevisszaság, keleties vásár képe helyett az esztétikai elrendezettség egysége, a modern Bauhaus stílus zárt vonalainak és formáinak újszerű, nyugateurópai szépsége fogadja a szemlélőt”. A Magyar Iparművészet pedig rögtön a legnagyobb gondra is felhívta a figyelmet: „Építőművészeti szempontból nagy haladást kell konstatálni. A vásár építészeti vezetője, Kanics Miklós építészmérnök, az idén két nagy lépéssel vitte előre a vásárt: az egyik az Iparcsarnok tehermentesítése az eddigi túlzsúfoltsággal szemben, a másik a külterület, különösen az Iparcsarnok előtti rész egységes architektúrájának megtervezése, mely nagyban enyhítette az eddigi bódék és deszkakuckók balkáni verseny-tülekedését. Azonban nem elég a vezetőség helyes intenciója; a kiállító cégek bizony sok esetben ezzel éppen ellentétes felfogással, abszolút rossz és hamis módon helyezik el a jó keretbe rossz standjaikat.”
A lap részletes leírást is közölt a vásár területéről. Ebből megtudhatjuk, hogy a Kanics által tervezett főbejárat mögött helyezkedett el a Falus Elek terve szerint megépített Az Est-pavilon, melyet a Tér és Forma is meleg szavakkal méltatott: az egyszerre hajót és repülőt idéző, igen hangsúlyos épület nyitotta meg a csak színeikben eltérő, de lapos tetejükkel és nagy nyílásaikkal a legmodernebb elveket követő építmények sorát. A régi szökőkutat és zenepavilont a szaniteráruk épülete, a fürdőügy bemutató helye, a nemzetek kiállítása és a kisipar pavilonja fogta közre, mögöttük pedig ugyanezen stílben magasodott az iparművészet és a dohányjövedék pavilonja, a rádióüzenetek háza, illetve a városi közművek bemutató épületei. Különleges színt adott mindehhez az úgynevezett Magyar Udvar, amely a népművészet és háziipar otthonául épült: ehhez egy hortobágyi csárda formakincsét kölcsönözték.
Az Iparcsarnokkal nem volt mit csinálni, ósdi díszítményeivel még az 1885-ös országos vásárt idézte. De mögötte, a vásár Hermina úti bejáratához igazodva ott állt az igazi szenzáció, a Magyar Háznak nevezett építészeti bemutató, s benne minden, amit a világválsággal dacolni kész hazai építőipar és tervezés csak nyújtani tudott. Az építmények egyszerre szolgáltak anyag- és stílus-ajánlatul. Volt itt két nap alatt megkötő beuxitcementből készült kilátó, amelynek alátámasztás nélküli platformjáról egyszerre hatvan ember bámészkodhatott a vásár fölött; Kozma Lajos tervezte épület- és bútorkiállítás; berendezett modern otthon, a legkorszerűbb konyhával és fürdőszobával; építészeti tervtár, ahol a Bauhaus hazai képviselői, a Cirpac-csoport a szociális szempontokat is szem előtt tartó tagjai bemutatkozhattak.
Ez a stílus, amely az előző évi BNV-n csak még mint valami futurológiai kuriózum bukkant fel, három-négy esztendőn belül teljesen megszokottá vált Budapesten. Ha nem jön a világháború, nemcsak az Újlipótvárosban és Lágymányoson, hanem Erzsébetváros szívében is uralkodóvá lett volna. Így viszont a hullám hamar megtorpant. Igaz, a háború egyúttal az Iparcsarnok gondját is megoldotta (korunk Liget projektje pedig a Petőfi Csarnokkal együtt az épület utolsó túlélő elemeit is eltakarította).
S hogy Kanics Miklós történetét se hagyjuk lezáratlanul, jegyezzük fel: őt majd 1979-ben, nyolcvannyolc évesen, a Hungexpo saját halottjaként kísérik utolsó útjára. Ötven évet dolgozott a vásár főépítészeként, még megérte, hogy a pavilonokat végül kiköltöztették a ligetből.