Két éven át azon lamentált Donald Trump, hogy Robert Mueller különleges ügyész vizsgálata „boszorkányüldözés”. Márpedig manapság tudjuk, amit már Kálmán király is pedzegetett, hogy boszorkányok pedig nincsenek.
Ám amennyiben elfogadjuk az elnök szóhasználatát és elolvassuk Mueller vaskos jelentését, nehéz más következtetést levonni, minthogy van „boszorkány”, éppenséggel a Fehér Házban. Ahonnan két esztendeje próbálja meghiúsítani a csapata és az ellene folyó kutakodást, s kétségtelen csatát nyert, amikor az – alighanem pont evégett kiszemelt – igazságügy-minisztere a kedvére értelmezte a jelentést. Amit Trump tüstént „teljes felmentésként” kürtölt világgá.
Átfogó orosz beavatkozás
De a háború ettől még folytatódik. Túl sok terhelő anyagot halmozott fel Mueller és csapata ahhoz, hogy az alkotmányos vádemelésre jogosult képviselőházat immár többségből irányító demokraták futni hagyhatnák a „boszorkányt”. Talán még jobb politikai belátásuk ellenére sem. Publicisták sora írta meg, hogy ha nem volnának e politikai és főleg választási megfontolások, a jelentésben összegzettek (és akkor még nem is tudjuk mit tárnak fel Trump pénzügyeinek vizsgálatai) alapján az elnököt heteken belül kiraknák a Fehér Házból. Amiért módszeresen próbálta kisiklatni a nyomozást, rendszeresen hazudott és – szintén törvénysértően – nyomást gyakorolt a tanúkra. Utóvégre két évtizede a republikánus többség éppen az utóbbi, a „tanúk befolyásolása” vádpontot szavazta meg a Bill Clinton elleni alkotmányos eljárásban. Márpedig ha ilyesmiért a polgárokat súlyosan büntetik, az elnök sem úszhatná meg, lévén ő is polgár, nem király. Ideális világban nem volna miről vitatkozni, a demokratáknak taktikázni. Ám a vádat akkor megszavazó és ma is aktív jó tucat republikánus politikusnak esze ágában sincs most hasonlóan voksolni.
Pedig már ők is biztosan átrágták magukat Mueller 448 (egyelőre fekete foltokkal teli) oldalán, s ha mégis Barr miniszter szerecsenmosdató véleménye mögé állnak, azt csakis politikai okokból tehetik: nyilván most sem mernék kihívni a – tényekkel mit sem törődő – trumpista tábor haragját. Egyedül korábbi elnökjelöltjük, az immár szenátor Romney minősítette taszítónak a jelentésből kirajzolódott képet Trump Fehér Házáról. Mert ez a portré valóban megsemmisítő, még a titkolt részek híján is. Mueller részletesen taglalja (és a vitát egyszer s mindenkorra lezárja) az átfogó, szisztematikus orosz beavatkozást a 2016-os amerikai elnökválasztási kampányba – Trump oldalán. S noha nem talált bizonyítékot az egyeztetett akciókra, éppen az „összejátszás” nyilvánvaló, amiről – Barr nyomán – az elnök harsogja, hogy szó sem volt róla. Ez ugyanis nem jogi kategória, s ekként a Trump-csapat és az orosz ügynökök (köztük a Wikileaks) cinkos összjátéka nem volt a vizsgálat célja.
Csak a bűnnek számító koordináció, amit viszont vajmi nehéz bizonyítani. S Moszkvának aligha volt rá szüksége, lévén szó szerint hasznos „idiótákkal” volt dolga (Trumpot már volt külügyminisztere is ekként minősítette). S vajon mi magyarázza, hogy egy elnök, aki váltig tagadja magát az orosz beavatkozást is, akadályozni igyekezzék országa nyomozását egy nem baráti külföldi hatalom durva manipulációinak feltárására? Hiszen ez hivatali kötelme volna. S hát ugyan miért kiáltott fel kétségbeesetten Trump, meghallva Mueller kinevezésének hírét, hogy „Óh, Istenem, ez rettenetes. Ez elnökségem vége. Megb…tak”? Van ennél beismerőbb vallomás? Mára meg már ott tartanak, hogy a két éven át letagadott orosz beavatkozásról közlik: miért ne lehetett volna elfogadni az orosz segítséget?
Folytatás a kongresszusban?
Fura fintora a sorsnak, hogy most Trumpot segíti mindaz, amit e két év során a komoly média megbízható források alapján feltárt, s amit ő folyvást „fake news” címkével illetett: már nem hat újdonságnak szinte semmi, amit Mueller aprólékosan bizonyít, eskü alatti tanúvallomásokkal is. Ha mindez most egyszerre zúdult volna a Fehér Házra, a felháborodás az egekig csapna. Ám erről az elképesztően működő elnökségről cikkek százai rántották már le a leplet, bennfentes információkon alapuló könyvek lettek bestsellerek. Egy tavaly ilyentájt megjelent szenzációhoz képest a Mueller-jelentés unalmasan aprólékos és jogászi tényhalmaz, de mindkettő ugyanazt bizonyítja: kormányzásra (hiszen még összeesküvésre is!) tökéletesen alkalmatlan, a törvényeket semmibevevő elnök irányítja Amerikát. Egy egomániás, a tényekkel mit sem törődő ember, aki szemrebbenés nélkül képes alaptalanul dicsekedni és önmagát magasztalni. Trump többször kérkedett „világszintű” memóriájával, ám Mueller kérdéseire adott írásos válaszában három tucatszor hivatkozik arra, hogy nem emlékszik (meghallgatásától megóvták ügyvédei, okkal tartva a sorozatos hamis tanúvallomásaitól, s az ügyész nem akarta bírósággal kikényszeríteni, hiszen az éveket jelentett volna).
Szinte mindenkinek a Maffiózók tévésorozatból a Boss, Soprano jut eszébe Trump különös működéséről. Ellöki a neki valamit mondani akaró vejét: „ezt nem akarom tudni”. S ekként persze könnyű „nem emlékezni”. A maffiafőnökök fő elve a letagadhatóság. Utálja is a feljegyzéseket, megvetően beszél azokról, közte ügyvédjéről, akik rutinszerűen rögzítik az elhangzottakat. Felemlegetve hajdani jogászát, aki a hírhedt McCarthy szenátor jobbkeze volt, majd a New York-i maffiózók védője: „ő bezzeg soha sem jegyzetelt…” Ha nincs papír, lehet tetszőlegesen emlékezni: „sohasem mondtam olyat”. Ám Muellerék kvázi koronatanúja éppen a Fehér Ház ügyvédje lett, aki leírta és eskü alatt vallotta, hogy az elnök ki akarta rúgatni az őt nyomozó ügyészt. Trump mázlija persze, hogy a jogot ismerő embere ellazsálta utasítását. Ahogyan engedetlen beosztottak sorozatban ezt tették, ily módon voltaképpen megmentve őt - legalábbis az ügyész önkorlátozó vádemelésétől. Ám ezzel csak átdobta a labdát a kongresszus térfelére.
Hiszen a jelentés tíz esetet sorol fel, amikor az elnök meg akarta hiúsítani a vizsgálatokat. S ha Mueller tartotta is magát a minisztériumi elvhez, hogy ő nem is emelhet vádat az államfő ellen, az a törvényhozás dolga, akkor ezek a kísérletek bizony okkal teszik szükségessé a képviselőházi bizottságok saját vizsgálatát. Utóvégre a Watergate-ügyben éppen ezen az alapon fogalmazták és szavazták meg sorra az alkotmányos vádpontokat a ház jogi bizottságában, s ezt látva mondott le Nixon elnök. Clinton ellen pedig pont ez, az igazságszolgáltatás akadályozása lett az egyik, a szenátusi ítélőszék elé beterjesztett vád (ám elmarasztalása nem kapott kellő többséget). Nixon esetében a füstölgő pisztoly az a hangszalag lett, amelyen hallható, hogyan utasítja embereit a vizsgálat eltérítésére. Vajon Trump - ügyvédjének adott - utasítása a kirúgásra, majd annak letagadására, mennyit ér egy jogrendben, amely bünteti a törvénytelenség kísérletét is? Mueller sorra rábizonyítja sorozatos hazugságait, s a rávalló tanúkat a börtön lehetősége kötelezte igazmondásra, amire az elnök láthatóan képtelen, nagy és kis ügyekben egyaránt.
Megfogták, és nem ereszt
Ezzel a katyvasszal kell kezdenie valamit az immár demokrata vezetésű képviselőháznak. Terhelő vallomások sorával, amelyeket nem tett semmissé a miniszter játéka a szavakkal: Barr tudatosan cserélte össze az „összejátszást” a nem bizonyított „koordinációval”. Végtére, maga Mueller is dodonai módon fogalmazott: bár vádat nem emelhetett, felmenteni sem tudta az elnököt. Aki egy napig, amíg tartott a Barr-hatás, lelkendezett az őt „felmentő jelentésről”, hogy aztán ismét nekirontson, s próbálja hitelteleníteni. Továbbá – követve ama hajdani rossz szelleme elvét – átmenni védekezésből támadásba: ő indíttatna vizsgálatot a vizsgálók ellen. Tényleg: hogy’ volt képük kutakodni a masszív orosz beavatkozás ügyében?! Nem ő, Trump esküdött össze az oroszokkal, hanem ellene esküdött össze megannyi gonosz demokrata (Mueller régi vágású republikánus, akit az FBI élére ifjabb Bush nevezett ki). Vagdalkozása közben nem törődik államérdekkel, a bűnüldözés lejáratásával. Amerika nem fontos, csakis ő, Donald Trump. Megfogták és ő nem ereszt.
Konkrétan nem eresztené a törvényhozási bizottságok elé (eskü alatti) meghallgatásra az embereit, ami potenciálisan – akár évekig elhúzódó – alkotmányos válsághoz vezethet, hiszen kétségbe vonja a kongresszus ellenőrzési jogát. Szerinte bőven elég volt, hogy ügyvédje és a többiek (zárt ajtók mögött) vallottak Muellernek. Tévécelebként jól tudja, hogy egy nyilvános meghallgatásnak mekkora hatása lenne a lakosságra, vagyis a választókra. Más egy jelentésben olvasni, s más látni a tévében, amint ügyvédje kerek-perec közli: a jogrend első számú embere eltussolásra utasította, de ő nem állt kötélnek. Trump történelmileg amúgy is legalacsonyabb elnöki népszerűsége (a felmérések korában) rögtön tovább zuhant a Mueller-jelentés nyomán. S annak bizonyos részleteit államtitkokra hivatkozva kitakarták, a törvényhozók viszont teljes betekintést követelnek. Bár azok már aligha ronthatnak a képen.
