Sokunknak lehetett déja vu érzése, amikor értesültünk arról, hogy a török kormánypárt „rendkívüli fellebbezést” nyújtott be a Legfőbb Választási Tanácshoz a március 31-i helyhatósági választásokat követően. Az Igazság és Fejlődés Pártja a nem hivatalos isztambuli eredmény érvénytelenítését, valamint a voksolás megismétlését kérvényezte, tudniillik az egykori szultáni székvárosban az ellenzéki főpolgármester-jelölt kapta a legtöbb szavazatot.
Erdogan a számára szimbolikus helyszínen elszenvedett kormánypárti vereséget éppoly képtelen elviselni, ahogyan 2002-ben a váratlanul oppozícióba szorult Orbán Viktor is rögvest választási csalást kiáltott. Emlékezhetünk az alaptalan vádaskodások következtében eldurvuló tiltakozásokra, az „Erzsébet hídi csatára”. Tudjuk, hogy az ország politikai destabilizációjától rettegő szocialista kormány az orbáni presszió alatt hirdette meg a később jövőfelélőnek bizonyult „jóléti rendszerváltást”. A magyar miniszterelnök és a török államfő egyaránt kóros hatalomfüggőségről, illetve autokrata hajlamokról tesz tanúságot vert helyzetben is. De mindketten különböznek az odahaza hovatovább orwelli világot megvalósító kínai rezsimtől, legalábbis egyelőre.
A történelem önkényuralmi rendszerei fennállásuk első időszakában rendszerint érintetlenül hagyták a köztársaság intézményeit, csupán megszállták vagy kiüresítették őket. Julius Caesar még csak a tisztségek többségét vonta magához; évszázadok kellettek ahhoz, hogy utódai meghirdessék a nyílt autokráciát. Ugyanígy, formálisan Bonaparte Napóleon is csupán első konzul volt, mielőtt császárrá koronáztatta magát. Ezen a nyomvonalon haladva kijelenthetjük, hogy hazánk és Törökország még az önkényuralom első szakaszában van. A hatalom kizárólagos birtoklására való törekvését Erdogan és Orbán most még a jogszerűség látszata mögé igyekszik rejteni. Előbbi az elnöki rendszer által számára biztosított teljhatalom révén üldözi a „puccsistákat”, vagyis politikai ellenfeleit. Utóbbi a jelek szerint a Fidesz egykori pártkatonája által vezetett Állami Számvevőszék segítségével próbálja ellehetetleníteni az ellenzéki pártok működését. A Kemal Atatürk örökségét megsemmisíteni igyekvő török államfő helyzete annyiban könnyebb, hogy Orbánnal ellentétben őt még az Európai Unió szabályai sem kötik.
Valószínűleg a magyar kormányfő számára is éppen ezért tehertétel immáron az uniós tagság. Ha függetleníthetné országát az európai értékközösségtől, vagy legalább meghiúsíthatná az államszövetség mélyebb integrációját célzó föderalista törekvéseket, nagy lépést tenne a nyílt autokrácia megvalósítása felé. Francis Fukuyamának remélhetőleg igaza van, amikor Magyarország és Lengyelország kapcsán kijelenti: személy szerint nem hiszi, hogy „emberek tömegei akarnak olyan rezsimek alatt élni, mint ami Kínában van”. De épp e világhírű gondolkodó értekezett a hidegháborús korszak lezárulása után „a történelem végéről” is, mely aztán fatális tévedésnek bizonyult. A felelősségteljes magyar és külföldi demokratáknak kell megakadályozni azt, hogy hazánk az önkényuralom második szakaszába lépjen.