Érdemi hatása szinte nem volt, de a félelem érezhetően nőtt az utcán élő hajléktalan emberek körében – röviden így lehetne összegezni a szabálysértési törvény tavaly októberében bevezetett „hajléktalantörvényként” elhíresült, az „életvitelszerű” közterületen tartózkodást tiltó (és akár elzárással is büntető) módosításának eredményeit. A Február Harmadika Munkacsoport és a Menhely Alapítvány csütörtökön bemutatott éves jelentése is alátámasztotta: a korábbi évekhez képest nem nőtt számottevően a menedékhelyeket, szállókat igénybe vevő hajléktalanok száma, de egyre több lett a rejtőzködő és a közhangulat is érezhetően romlott.
– Nemcsak a hatóságoktól félnek az utcán élő emberek, a közhangulat is sokkal rosszabb lett. Az elmúlt évben, közterületen minden harmadik hajléktalan embert ért fizikai bántalmazás, a verbális abúzus aránya is kiugró: a vizsgálatunkban megkérdezett hajléktalanok kétharmada számolt be arról, hogy érte valamilyen szóbeli bántalmazás, olykor hatósági személyek részéről is – mondta az eredményeket ismertető sajtótájékoztatón a Menhely Alapítvány elnöke, Győri Péter. Az adatfelvételt minden évben február harmadikán végzik, és elsősorban azokra terjed ki, akik a szállókkal, utcai szolgálatokkal kapcsolatban vannak. Az idei felmérés során több mint 8500 hajléktalan embert sikerült elérniük.
Vizsgálták, a 2018. október 15-étől érvényes szabálysértési jogszabály hogyan érte el az érintetteket: kiderült, a megkérdezettek csupán 5 százaléka ment be valamilyen menedékhelyre azért, mert rendőri figyelmeztetésben részesült, 69 százalékukat pedig se nem figyelmeztették, se nem fordult elő vele az elmúlt fél év során, hogy azért nem aludt közterületen, mert attól félt, hogy megbüntetik. Vagyis a hajléktalan emberek mintegy kétharmadát egyáltalán nem érte el az intézkedés.
A hajléktalantörvénynek Budapesten volt csekély hatása: a frekventált közterületekről (például a forgalmasabb metróaluljárókból) valóban eltűntek a hajléktalanok, a fővárosban a szállók kihasználtsága is magasabb. A február 3-ai héten Budapesten „csupán” 40 százaléka aludt továbbra is közterületen azoknak, akik addig is az utcán éjszakáztak. Ugyanez az arány Pécsen 70 százalék, Miskolcon 78 százalék. Győri Péter szerint ez azért van, mert vidéken sokkal kevesebb a férőhely – ha akarnának, sem tudnának többen szálláshelyeket igénybe venni. Miközben a hajléktalanok kétharmada vidéki városokban él.
A vizsgálat kiterjedt a hajléktalanok életkörülményeire is. Az éhezés minden negyedik fedélnélküli számára állandó jelenség, az utcán élők többsége koldulásból, gyűjtögetésből tartja el magát. A kedvezőbb munkaerőpiaci mozgások következtében a munkaképesebbek (jellemzően az átmeneti szállókon lakók) ugyan kikerülhettek a hajléktalan létből, ám az idősebbek, a fizikai és mentális fogyatékkal élők, a tartósan betegek, a függőségben szenvedők aránya jelentősen megnőtt a hajléktalanok körében. A szakértőket megdöbbentette az iskolázottság alakulása: megnőtt azoknak a 29 év alatti fiatal hajléktalanoknak az aránya, akiknek legfeljebb csak általános iskolai vagy szakiskolai végzettsége van. Az lett a jellemző, hogy minél fiatalabb egy hajléktalan ember, annál iskolázatlanabb.
A kutatók azt is megkérdezték, hogy maguk az érintett hajléktalan emberek hogyan vélekednek a valódi megoldás módjáról. Túlnyomó többségük (79 százalék) szerint elsősorban emberi lakhatásra és olyan munkára, bérekre lenne szükség, amiből meg is lehetne élni. Sokan (kétharmaduk) válaszolták, hogy lakhatási támogatásra, több szociális-mentális segítségre, több szálláshelyre, ezek színvonalának a javítására, illetve elérhető bérű lakások felajánlására lenne szükség. Nagy többségük teljesen elutasítja a büntető jellegű helyzetmegoldást.
A szociális segítők – a megkérdezettek személyre szabott diagnózisa alapján – legtöbb esetben az egyéni szociális munkát, a pénzbeli támogatást és a megfelelő lakhatás biztosítását látják szükségesnek. Szintén sok esetben – elsősorban a szállókon lakók körében – pszichiátriai, addiktológiai kezelésre, gyógyításra, sőt ápolás-gondozásra is szükség lenne.
