Sorra jelennek meg a 2018-as területi statisztikai jelentések, amelyek mindegyike azt igazolja, a magyar megyék többsége az uniós átlagtól jelentősen lemaradva fut versenyt egymással. Pitti Zoltán közgazdász a nemrég tette közzé közösségi oldalán azt a számítást, amely nem pusztán az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) 2017-es értéke alapján jelöli ki a rangsort, hanem a lakosság életszínvonalát sokkal pontosabban megmutató tényleges egyéni fogyasztás szerint is. Az Eurostat a magyar megyéknek megfelelő egységek (NUTS 3) adatait néhány hete hozta nyilvánosságra, az egykori adóhivatali elnök ezek alapján számolta ki az úgynevezett fajlagos GDP értékeket. Az eredmény újabb súlyos figyelmeztetés, hiszen csak Budapest és Győr-Moson-Sopron megye lakóinak fogyasztása magasabb az uniós átlag felénél. Komárom-Esztergom és Fejér megye még közelít az 50 százalékhoz, de hét megyében olyan alacsony az életszínvonal, hogy a fajlagos GDP az EU 28 tagállama 312 hasonló területi egységében mért értékek átlagának 30 százalékát sem éri el.
Nem jobb a helyzet akkor sem, ha az egy főre jutó GDP adatokat hasonlítjuk össze: a magyar teljesítmény a 30 ezer eurós uniós átlagnak alig több mint harmada: 12 700 euró, ráadásul ez az átlag további nagy országon belüli eltéréseket takar. A megyei rangsor végén álló Nógrád megyében élőknek már csak 5 400 eurós eredmény jut fejenként, ami mindössze 42,5 százaléka az alacsony magyar átlagnak. Pitti Zoltán a már említett rövid értékelésében az adatok alapján arra figyelmeztet, „sürgető egy átfogó felzárkóztatási program kidolgozása, illetve következetes végrehajtása. A feladat kettős jellegű: egyrészt mérsékelni kell az országon belüli jelentős területi különbségeket, másrészt az országos átlagot közelítenünk kell a közösségi átlaghoz.”
Az összehasonlító adatok valójában azt mutatják, hogy az utóbbi évtizedek kormányai képtelenek voltak olyan területfejlesztési stratégiákat alkotni és megvalósítani, amelyek előbbre vitték volna a legelmaradottabb hazai térségeket. A kérdéssel foglalkozó tudományos elemzések számtalan okra mutatnak rá. Ezek között szerepel olyan általános kritika, hogy az uniós és a magyar döntéshozók is túl mereven veszik az egyes térségek határait, holott a különféle feladatokat más és más települések összefogásával érdemes megoldani. Azt is sokszor említették név nélkül nyilatkozó forrásaink, hogy az utóbbi évek magyar gyakorlatát a minden területen megfigyelhető központosítás jellemzi, de a kudarchoz a csökkenő önállóság mellett az is hozzájárul, hogy a polgármesterek együttműködés helyett változatlanul versenyeznek a pénzekért. A jövőre nézve azt emelték ki, nem elég az uniós pénzekre várni, a mindenkori magyar kormányoknak saját forrásból is többet kellene költeni az elmaradott térségek felzárkóztatására.
Az egy helyben toporgásra jellemző, hogy ma is érvényes a 2014-ben született Nemzeti fejlesztés 2030 elnevezésű Országos Fejlesztési és Területfejlesztési Koncepció értékelése, ami ugyan főként az előző kormányokra mutogatva akarta rögzíteni a bajokat, de négy év kormányzás után azért már önkritikának is tekinthetők a kijelentések. Ezek szerint a térségek versenyképessége nem javult, a társadalmi különbségek nőttek, a gazdasági ágazatok terveiben nem jelentek meg a területfejlesztési szempontok, az egyes projektek gyakran nem igazodtak a helyi igényekhez és adottságokhoz, a területfejlesztési intézményrendszer átfedésekkel, nem hatékonyan működött. Az helyzetértékelés kimondja, hogy az egy lakosra jutó GDP alapján az unióban nálunk a legnagyobbak a területi különbségek, 3152 település közül 1580 elmaradott, a közösségi közlekedés alig fejlődött, a munkába járás megoldhatatlan, az iskola, orvos, kultúra elérési esélye a rendszerváltáskor mért helyzethez képest romlott, súlyos társadalmi teher az aprófalvak elnéptelenedése, a gettók megmaradása. A társadalomkutatók fentebb idézett véleménye azt mutatja, azóta sem javult érezhetően a leszakadt térségek helyzete. Igaz, a papírra vetett tervekben is csak annyi szerepel, „a területi különbségek nem nőnek tovább” 2030-ig.
Még alacsony az építési kedv Magyarországon
A KSH negyedévente közreadja a megyék népesedési, gazdasági adatainak frissítését a fejlettség olyan mutatószámaival együtt, mint az épített lakások száma. A Fókuszban a megyék című legutóbbi éves összesítés gyakorlatilag minden kérdésben igazolja, hogy nincs változás: a népesség 2018-ban minimálisan nőtt a munkahelyeket kínáló gazdaságilag fejlettebb régiókban, de a gyarapodás még az első helyen álló Pest megyében is csak 1,2 százalék, a második Győr-Moson-Sopron megyében már nem éri el az egy százalékot, Fejér, Komárom-Esztergom és Vas megye lakosságszáma pedig stagnált. A többi megye, de még a főváros népessége is valamelyest csökkent, Békésben és Tolnában a legnagyobb mértékben. Budapest lakosságszáma 1 millió 750 ezer fő, az országé 9 millió 778 ezer. A folyamat véletlenül épp 2010-ben érkezett fordulóponthoz, amikor tízmillió alá került az ország lélekszáma.
Miközben a regisztrált munkanélküliek aránya a KSH adatai alapján országos szinten már csak az aktív korúak 3,6 százaléka, még az állami számítás is azt mutatja, hogy 8,7 százalék Szabolcsban, 7,1 Baranyában, és 6,2 a Hajdúságban a munkát keresők tömege. Ráadásul – ahogy arra Katona Tamás közgazdász, volt KSH elnök többször is rámutatott – a kormány trükközik a statisztikával, aktív dolgozónak veszi a 130 ezernyi közfoglalkoztatottat, és az egy évnél nem régebben külföldön dolgozókat. Ha őket a szociális ellátásoknál vagy a ténylegesen nem itthon dolgozóknál számítaná be, a valós munkanélküliség mindjárt felkúszna 7 százalék fölé, csak ezzel már nem lehetne dicsekedni. Arról sem ejtenek szót a sikerbeszámolók, hogy a statisztikában csak azok szerepelnek, akik bejelentkeznek a foglalkoztatási szolgálathoz, a reményt vesztetteket sehol nem tartják nyilván.
Egy térség lakosságának életszínvonalát jól mutatja, hogy mekkora az ott dolgozók nettó bére, több vagy kevesebb az országos átlagnál, lassabban vagy gyorsabban emelkedik annál. A területfejlesztés szempontját is hozzátéve érdemes megnézni, melyik megye rontott vagy javított a pozícióján 2010 óta. Tavaly a havi nettó átlagkereset országos szinten 219 412 forint volt, 2010-ben 132 628 forint. Kilenc évvel ezelőtt is a fővárosban dolgozók keresték a legtöbbet, ez nem változott. Ugyanakkor 2010-ben még Komárom-Esztergom megye állt a második helyen, azóta azonban Győr-Moson-Sopron már régen átvette ezt a pozíciót. Ennél fontosabb, hogy a sor végén nincs nagy változás: Szabolcs-Szatmár-Bereg megye az utolsó helyen maradt, még tavaly sem kerestek annyit a keleti határ közelében élők, mint a fővárosiak 2010-ben. A budapestiek akkor 162 500 forintot vittek haza, de a szabolcsiak még 2018-ban is csak 153 451 forintos nettó bérekkel álltak az utolsó helyen. Nem sokkal keresnek többet a békési, nógrádi és zalai alkalmazottak sem. Egy térség fejlettségét, az ott lakók életszínvonalát az is megfelelően jellemzi, hány lakás épül egy esztendő alatt.
A hosszú évekig tartó mélypont után ugyan élénkül az építési kedv, de az emberek óvatosságát mutatja, hogy az országban sokfelé még mindig kevesebb ingatlant adtak át tavaly, mint 2010-ben. A fővárosban akkor 6186 használatbavételi engedélyt adtak ki, míg 2018-ban csak 3874-et. Baranyában a kilenc évvel ezelőtti 478 lakással szemben tavaly 223, Békésben 293 helyett 111, Nógrádban pedig 146 lakással szemben mindössze 54 épült. Vannak azonban térségek, ahol a gazdaság teljesítménye az építési kedvet is meghozta. Több ingatlant vehettek birtokba a tulajdonosok a 2010-es átadásokhoz képest Bács, Hajdú-Bihar, Pest, Vas és Veszprém megyében és különösen nagy volt az ugrás Győr környékén. Jellemző az is, hogy a hátrányos térségekben kevesebb ingatlanra mondják ki, hogy lakhatásra már alkalmatlan. Épp ezekben a megyékben lenne a legnagyobb szükség arra, hogy önkormányzati lakások épüljenek, amit a piaci ár alatt bérelhetnének a rászorulók, de a Fókuszban a megyék című KSH kiadvány adatai szerint az egész országban összesen 41 ilyen ingatlan épült tavaly, 13 megyében egyetlen egy sem. Budapest vezeti a sort 23 önkormányzati lakással, aminek azonban van egy nagy szépséghibája: valamennyit a XIII. kerületi önkormányzat építtette a Kartács utca 14. szám alatti passzívházban. Más kerületek egyet sem.
