Bármely gazdasági jelentőséget tulajdonítsunk is azon kartellált (a versenytársak megállapodásán nyugvó - a szerk.) jegybankok rendszerének, az nem tagadható, hogy megvalósítása, miután egy nemzetközi megállapodás létrejöttét jelentené, hozzájárulna a nemzetközi megértés szellemének és így a béke ügyének előmozdításához.
Így buzdított egy valutaközösség létrehozására az a Varga István professzor, akit alighanem a XX. század legkiemelkedőbb magyar közgazdász gondolkodójának tekinthetünk. S ha még hozzátesszük, hogy az idézett tanulmány csaknem 100 esztendeje jelent meg az akkori Közgazdasági Szemlében a mindössze 28 éves ifjú tudós tollából - aki két év múlva, amerikai ösztöndíját követően már megbízást is kapott a Magyar Gazdaságkutató Intézet létrehozására -, akkor méltán elcsodálkozhatunk azon, hogy a közgazdaságtan számára nem éppen kedvező korszakban milyen figyelemre méltó gondolatok születtek hazánkban. Ne feledjük, ez egy olyan időszakban történt, amikor a közgazdaságtannal foglalkozó kurzusoknak még önálló alma matere sem volt, a felsőfokú képzésnek a budapesti Műegyetem adott otthont.
A világhírű tudós munkássága már csak azért is gazdaságtörténeti jelentőségű, mert húsz esztendővel később tagja volt annak a munkacsoportnak, amelynek a nevéhez fűződik a hiperinflációval küszködő Magyarország "megszabadítása" a pengőtől, amit 1946 augusztusában váltott fel a máig használatos forint. (Akkoriban 10 forint volt egy szakmunkás napi átlagbére, amelyet irányadónak tekintettek az új pénz értékének "kalibrálásánál.") Varga Istvánról akkor méltán beszélt a szakma mint a valutacsoda egyik megteremtőjéről (egyik legjelentősebb munkája „A Magyar Valutacsoda” címmel jelent meg), a "forint atyjáról". Aligha véletlen, hogy a kiemelkedő képességű közgazdász pályájának bemutatását vállaló Raffai Zsuzsa alapítványának a Valutacsoda Alapítvány nevet adta. Ez az alapítvány jelentette meg nemrégiben Török Róbert történész (az alapítvány titkára) A pragmatikus ember - Dr. Varga István közgazdász élete című könyvét. Kevés közgazdász mondhatja el magáról, hogy a több mint fél évszázada lezárt, széles spektrumú életművének számos megállapítása máig érvényes.
"Pártjelvénnyel a gomblyukamban vizsgáztam nála" - emlékezett vissza egykori egyetemi tanárára a 2007-ben elhunyt Bácskai Tamás közgazdász, egyetemi tanár, akiről 2005-ben derült ki, hogy 1956-61 között az állambiztonság ügynöke volt. "Rám nézett - folytatta a megemlékezését az egykori tanítvány - és azt mondta: látom, hogy a kolléga úr kommunista. Akkor mondja el nekem Marx gazdasági tanait. Hát én, ahogy tudtam, elmondtam. Azután azt mondta nekem, és ön elhiszi? Mondom: igen. Azt mondja, látja, ez a különbség közöttünk, én nem hiszem, de jobban tudom."
Ebből a visszaemlékezésből is kitetszik, hogy Varga István nem volt marxista. Ám több hasonló gondolkodású tudóstársával szemben Magyarországon maradt, dacolva azzal, hogy érdemeit nem ismerik el, sőt igyekeznek a háttérbe szorítani. Mégis a Kádár-rendszer hajnalán, 1957-ben így fogalmazott az akkor induló Gazdasági Figyelőben: "Az a körülmény, hogy itthon élek, kétségtelenül elősegítette, hogy az utóbbi években alaposabban megismerhettem a szocializmus újabb irodalmát (a régebbit persze korábban ismertem), gyakorlati problémáit, mint ahogyan valamely tőkés ország lakosaként megismerhettem volna. Nem állítom azt, hogy amennyiben egy a lakosság széles rétegeinek magas és mindig javuló életszínvonalat biztosító kapitalista társadalomban élnék, ott erőszakkal is képes volnék az ottani társadalmi rend megdöntésére törni; de a szocializmus igazságáról vallott felfogásomnak ott is kifejezést adnék. (...) Arra kell most törekedni, hogy gazdasági eredményesség tekintetében is ez a rendszer legyen a jobbik. E törekvés megvalósításában közreműködni minden - marxista vagy nem marxista - közgazdász számára kötelesség és izgalmas feladat."
Hasonlóképpen realista módon értékelte Varga 1959-ben az újjáalakuló Magyar Közgazdasági Társaság közgyűlésén a különböző világnézetek együttélésének lehetőségét. Az ilyen gerinces magatartás az 1956-ot követő időkben meglehetősen ritkának számított: "Magam a politikai gazdaságtan vonatkozásában eklektikus vagyok. Meggyőződésem, hogy a közgazdaságtani iskolák alapítói is jórészt ilyeneknek bizonyulnak (...). Nem tagadom, hogy léteznek nézeteltérések is. De jó szándékú - persze csak a jó szándékú - szakemberek mindenkor meg tudják találni a gondolatokat tisztázó, a tudományos haladást és az általános gazdasági jólét növekedését szolgáló viták platformját. A nyugaton működő nem marxista közgazdák közül sokan elismerik: sokat tanultak és tanulhatnak a marxizmustól és a szocializmus építésének gyakorlatából. A marxisták is elismerhetik: ők is okulhattak egyik-másik nem marxista tanításából."
Varga István mindig előbbre tartotta a szakmai meggyőződését a különböző politikai kurzusokkal való megbékélésnél. Ezért nem csoda, hogy élete során az egymást váltó rendszerek mindegyikében része volt a mellőzöttségben (sőt, 1944 március végén németellenes összeesküvés vádjával letartóztatták). Páratlan tudását gyakran igénybe vették ugyan különböző kormányzati szervek, de méltó elismerésben nemigen volt része. Ugyanakkor tudott nemet mondani, ha olyan ügyeben kérték a közreműködését, amellyel nem tudott azonosulni. Élete végégéig fájlalta, hogy nem lett a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja (levelező taggá már 1945-ben, nem egész 50 évesen megválasztották.) Tanítványai viszont szép számmal kerültek be a tudományos testületbe. 1990. március 15-én posztumusz Széchenyi-díj odaítélésével rehabilitálták kivételesen sokoldalú munkásságát.
