Nagyon múlandó a dicsőség. A minap az Index megszólaltatott egy ötvenes férfit, aki egy éve még az egyik nagy, 40 milliárdot forgalmazó nemzetközi kereskedelmi cég magyarországi vezérigazgatója volt, most árufeltöltő valamelyik élelmiszerlánc üzletében. Amikor arról kérdezték, mi az, amit a legnehezebben tudott megélni a változásban, nem a luxusautót meg a milliós fizetés elvesztését, hanem az emberi viszonyok átalakulását említette. Korábban, ha kért valamit, teljesítették, ha felhívott valakit, az visszahívta. Most? A régi ismerősök, volt barátok, munkatársak levegőnek nézik. Nem hívják vissza, nem keresik.
Innen nézve talán jobban meg lehet érteni azokat a politikusokat is, akik kétségbeesetten kapaszkodnak korábbi hivataluk kényelmes székébe. Még talán azt is el lehet nézni egyiküknek-másikuknak, ha alkalomadtán ennek érdekében elvtelen kompromisszumokra kényszerülnek. Ezt magam is megtapasztaltam, amikor a közelmúltban egy társaságba ismeretlenként csöppenve, arról faggatták a jelenlétemben az asztalfőn díszvendégként iszogató helyi kormánypárti országgyűlési képviselőt, hogyan adhatta a voksát egy bizonyos törvény megszavazásához. Hát hogyan? – kérdezett vissza az illető. Ha a lelkiismerete szerint nyomott volna gombot, másnap jókorát csaptak volna a kezére, és most talán már nem is a T. Házból kapná a milliós fizetését.
Nem gondolom, hogy az ilyen gerinctelen megalkuvás pusztán a hatalomban lévők szokása volna. Amikor az ellenzéki pártok meghatározó vezetői azokban a bizonyos füstös szobákban arról alkudoznak, ki kerüljön fel erre vagy arra a listára; vagy amikor a sorrend, a pozíció elosztása van napirenden; korántsem mindig a rátermettség a döntő. Erősen működnek az informális kapcsolatok: a ki, kinek, mit adhat majd cserébe... És ez nemcsak egyik vagy másik politikai formáció belső működésére nyomja rá a bélyegét, hanem a pártok közötti kapcsolatokra is. Hogyan lehetne közös nevezőre jutni, együtt listát állítani, győzelem esetén elosztani a hatalommal járó állásokat, amikor itt is, ott is megannyi jelentkező volna minden morzsára?
Emberből vagyunk, szokta mondogatni pszichológus barátom, amikor az ilyen gyarlóságok szóba kerülnek. Miért várja el a korábban körüludvarolt egykori vezérigazgató, hogy visszahívják? Miért érzi megalázva magát az a volt politikus, akit egyre ritkábban keresnek a hírműsorok szerkesztői, hogy kikérjék a véleményét? Miért csapja rá a színház bejárati ajtaját az egykori nagykövetre korábbi beosztottja, aki anno semmi pénzért nem ment volna be előtte a hivatal ajtaján? Mert ami volt, elmúlt. Az egykori tanár nem „ny. tanár”, a nagykövet nem „ny. nagykövet”, a volt polgármester sem „ny. polgármester”, és sorolhatnám szinte az összes foglalkozás kiöregedett, visszavonult, hivatalt, hatalmat, tekintélyt veszett embereit. Sokan közülük úgy érzik, eltörték a gerincüket, valósággal belegörbülnek a megaláztatásba.
Fájdalmas egyik napról a másikra láthatatlanná válni. Olyan ez, mintha élve eltemetnék az embert.