Németország a forradalom lázában ég. Westphaliától Pomerániáig, a Rajna-vidéktől Bajor- és Szászországig vonaglik a munkásság és a tőkések küzdelme. Az a hihetetlen zsebmetszés, amelyet az ántánt Németországon el akar követni vagy a középkori interregnum borzalmait idézi föl a német nép feje fölé, vagy a kommunizmus karjaiba hajtja Németországot és megtermi a proletárdiktatúrát.
A legutóbbi párizsi jelentések szerint Wilson hozzájárulásával elveszítené Németország a Saar-völgyi gazdag szénbányákat a nehéz német ipar egyik alapját ezenkívül az előzetes békeszerződésben köteleznie kell magát egy rettenetes pénzösszeg fizetésére, amely födözet lesz a később megállapítandó teljes kártérítési összegre.
Ez a födözet 125 (?) milliárdnál kevesebb nem lehet, és évenként kell törleszteni aranyban, idegen értékekkel, nyersanyagokkal vagy a külföldnek szóló hitelekkel. Hogy Németország eleget tud-e tenni az ántánt e határtalan kapzsiságának, arra Helfferich német államtitkár ad megdöbbentő választ:
— Németországnak a háború alatt — mondotta Helfferich — évente 7—8 milliárd behozatala és csak 3—4,5 milliárd kivitele volt. Négy és félév óta 16 milliárd márkával haladta túl a behozatal a kivitelt. Ez az összeg csak tizedrésze a háborús kiadásoknak, az összes kiadás 160 milliárdra rúg.
Jómódú népből szegény nép lettünk.
Ehhez járul a márka nagy értékcsökkenése. Ha száz és százmilliárdot akarnak tőlünk, egyszerűen a nyugati népek rabszolgáivá tesznek bennünket.
Népszava 1919. április 15.
