Dörgedelmes figyelmeztetések megfogalmazásában az Európai Unió már nagy profi. Milyen kár, hogy a Tripolit ostromló Halifa Haftár líbiai tábornok aligha olvassa a brüsszeli közleményeket! Igaz, ha megtenné, attól se állna meg benne az ütő. Tudja jól, ha a tettek mezejére kell lépni, az unió béna kacsa. Cselekvéshez se ereje, se szándéka. Nem hogy közös hadserege, de egységes külpolitikája sincs, a tagállamok között túl nagy a széthúzás. Így pedig legfeljebb játszani lehet a nagyhatalmasdit. És végignézni a vérfürdőt a szomszédban.
Vannak, akik szeretnének változtatni ezen. Gazdasági erejéhez méltó, világpolitikai szereplővé tennék az uniót. Élükön áll Emmanuel Macron, bár mikor a francia érdekek összeütköznek az európaival, olykor a francia államfő ideológiai iránytűje is megzavarodik. Miközben például az egész világ a mindent bekebelező kínai gazdaság miatt aggódik, ő néhány hete alaposan megszorongatta a kínai elnök kezét, és dörzsölte a saját tenyerét a megkötött zsíros üzletek, vaskos euró milliárdok ígéretére. A minap pedig az is kiderült: Franciaország nem volt hajlandó támogatni azt a közös uniós állásfoglalást, melyben elítélték volna a líbiai főváros felé masírozó, nem mellesleg francia támogatást is élvező Haftár tábornokot.
Pedig ha már nyolc évvel ezelőtt az Élysée-palota akkori ura, Nicolas Sarkozy az elsők között volt, aki a NATO-beavatkozást követelve a káosz felé taszította Líbiát, most segítő kezet is nyújthatnának. Példát mutathatna Párizs a briteknek, amerikaiak, hogy már az óvodában is az a szabály: akik a rendetlenséget csinálták, rendet rakni is azoknak kell. Eddig bukhatott Kadhafi és tombolhatott háború, megjelenhetett az Iszlám Állam és több százezer bevándorló, az olasz és francia olajkutak Líbiában csak lelassultak, de meg nem álltak. Amíg folyt az olaj, és nem jöttek a migránsok, mindenki mosta kezeit. Ám hogy ez így is maradjon, Franciaországnak és Európának előbb-utóbb döntenie kell: önös érdekek vagy egység? Mindenki egyért, vagy egy mindenkiért?