Mit láttam a Szovjetunióban? – ez Benedek Jenő olajképe volt negyvenkilencben az I. Magyar Képzőművészeti Kiállításon, és nyilvánvaló ösztöndíjast ábrázolt meghitt paraszti környezetben. A szuvenír üzbég sapkát, de paraszti származását demonstráló csizmát viselő főszereplőt egyebek közt piros nyakkendős úttörő-rokon, krumplit hámozó fejkendős anya, pilotkás, azaz új, szovjet típusú katonasapkát viselő honvéd hallgatja, valamint ősz nagyapa, aki épp olyan, mint akkor Bihari József Tiborcként a Bánk bánban.
Ezzel szemben Cseke Szilárd Kisvárosi sráca, Zoltán mezítláb áll egy elég kopott stégen, némiképp a Majálisra emlékeztető társaságnak mesél autójáról, londoni sikerereiről, lányokról, Majálisra némiképp emlékeztető zöld környezetben.
Gabi egy holtág partján heverve vall Dubairól, amely holtág bizonyára a Tiszáé, Adrienn a Balaton-parton Londonról és a barátnőiről, a müncheni András egy pipacsos mezőn osztja meg gondolatait, nyakában a fiával.
A szituáció tehát nagyjából azonos a külföldi élményeiről beszámoló ösztöndíjaséval, minden más azonban tiltakozik az első pillanatban provokáló párhuzam ellen. Már csak azért is, mert az ösztöndíjas idill nézőjének magának kellett kitalálnia azt a sok szépet és jót, amiről a főszereplő beszámol (némely interpretációk ezt anno meg is tették), míg a Cseke-képek közönségét lényegre törő, értelmező szövegek segítik, közvetlenül a műcímek alatt.
Csupa fikció, állítja a tájékoztatás, de Cseke (és ebben segítője, Dr. Gréczy Bea) dicséretére: ezt időnként a látogató szívesen kétségbe vonná. Mert csupa életszagú történet, csupa hitelesnek tetsző helyzet és szereplő. Renáta a bécsi kávézóban halálra dolgozza magát, Attilának hazafelé jövet Németországban összetörték a kocsiját, a mérnök Balázs Regensburgban annyit keres euróban, mint itthon hazai pénznemben. – Változó változatos sorsok, tipikusságukban sokféle emberek.
Akárcsak az ábrázolásuk. Ha a kisvárosi Zoltán csoportképében Szinyei Merse majdnem-impresszionizmusát véljük felfedezni, Dalma (35) Florida mögött Turner, ha nem éppen Egry József ege fénylik. Elisabeth erdőrészletén Paál László hatást találna egy megszállottan hatásokat felfedező művészettörténész hallgató, míg Attila piros kocsija egyszerre tud hiperrealista és expresszionista lenni.
Csupa posztmodernhez illő eklektika, és a Lajos utcai szociográfiai jelentés mégis elképesztően egységes. Összeköti az elnagyolt impresszionizmus elnagyoltsága (Zoltán), az elsietett expresszionizmus elsietettsége (Kata, [35], Utrecht), az a bravúrosan fellengzős beszédbeli ügyesség (hogy pontos legyek: sváda), amely nemcsak Adrienn csoportképén emlékeztet hajdani mozik bejárata fölötti festett óriásplakátokra.
Összeköti – ne kerülgessük – az a kitartóan ellazult, mégis megfoghatatlanul egységes festői szemlélet, amely Cseke új korszakának az igazi értéke. A festő, aki kezdetben szigorú, hogy ne mondjam, kíméletlen erőrészletekkel vonta magára a megérdemelt figyelmet, aki nem festőként szerepelt térinstallációjával a tavalyi velencei biennálén, a képcédulák tanúsága szerint az idén ismét radikálisan váltott. Képeinek lényegét most az a különleges kettősség adja, hogy nagyon aktuális, nagyon ismert társadalmi-gazdasági-lélektani valóságot tud nagyon hiteles, de távol tartó, s imígyen a művészet szférájába áttevő módon megidézni.
Többnyire nem olyan éles színekkel, mint Attila összetört vöröslő kocsija teszi, inkább nehézkes józansággal, mint a gyűrött paplané, amely a szabolcsi Barnabást még így is a Großglocknerre emlékezteti. Dráma és optimizmus, remény és lemondás, derű és keserűség – a témában, amely művészietlenül aktuális, veszedelmesen vagy lefegyverzően sok a véglet. Cseke új korszaka az utóbbi jelző helyénvalóságáról győz meg.
Infó:
Cseke Szilárd: Amikor hazajön
Budapest Galéria
nyitva: május 5-ig
