Sok békési fiatal tanult még a második világháború alatt is Nagyváradon. Köztük volt anyám is. Értem tehát, hogy miért azzal magyarázzák a kutatók a határ menti megyék lemaradását, hogy ezek a területek elvesztették a központjukat - Ady városa mellett Szabadkát, Kassát is -, és a fej nélkül törvényszerűen elsorvadtak. Egy térség sorsán évszázados távlatban is nehéz fordítani.
Valójában mégsem értem, miért vizsgázunk jó esetben kettesre területfejlesztésből, ha ismerjük a bajt. Tudják a törvényhozók, megyei és térségi vezetők, helyi polgármesterek, hogy csak az a vidék fejlődik, ahol az üzemek azt termelik, a földbe azt vetik, a szolgáltatók azt kínálják, ami eladható. De valamit mindenhol kell csinálni ahhoz, hogy a jövő esélye megmaradjon. Nem lebecsülöm a térségi szövetek jelentőségét, de egy ekkora országban ennyi fejlesztéshez értő okos fő csak képes lett volna kiagyalni valamilyen funkciót Nógrádnak, Szabolcsnak, Békésnek, Baranyának, ha lett volna erre politikai elszánás.
Csakhogy a politikai beleszólás az utóbbi évtizedekben épp arra terjedt ki, hogy további nem szervesen egybeépülő kisebb térségeket, legutóbb épp mesterséges járásközpontokat jelöljenek ki. Szakértők szerint a 174 mai járási székhely egyharmada csak belekényszerült ebbe a szerepbe. Ha ehhez hozzávesszük, hogy minden vezetésnek megvolt, van és nagy eséllyel lesz is a maga kedves térsége, városa, ahová aránytalan mennyiségben vándorolnak a pénzek, majd akár egy kurzuson belüli kegyvesztés okán is hirtelen elapadnak - gondoljanak csak Kisvárdára –, már közelebb jutunk a különbségek magyarázatához.
Egy biztos: a falusi csok, amit most úgy állít be a kormány, mint a falvak elnéptelenedését megállító varázsvesszőt, édeskevés ahhoz, hogy a fiatalok ne meneküljenek el tömegesen a leszakadt régiók kistelepüléseiről. Ahhoz egy átfogó csomag kellene, ami a helyi gazdaság megerősítéséből indulna ki, térségre szabott oktatást, egészségügyet, gyermekintézményeket kínálna, s ha a család már biztosnak látja a jövőjét, jöhetne a csok is.