Nem vonható kétségbe Orbán Viktor személyes varázsa, karizmája, helyenként meggyőző ereje. Akinek volt már rá módja, hogy találkozzon, és netán négyszemközt is beszélgessen vele, az többnyire úgy áll fel az asztaltól, hogy Orbán Viktornak igaza van. Bernard-Henri Lévy, akire több mint két órát szánt a miniszterelnök, nem úgy távozott a Karmelita irodaházból, hogy átállt Orbán oldalára. Sőt, ahogy távolodott időben a találkozótól, egyre radikálisabban fogalmazott vele kapcsolatban. De mégis, érezhető, hogy némiképp megfogta őt a randevú.
Mi, akik viszont itt élünk a kormányfővel ebben az országban, ismerjük az igazi arcát is. Ezzel persze nem akarom vitatni a francia filozófus ama kijelentését, amelyet a Népszavának adott interjúban olvashattuk, miszerint Orbán „a legkarizmatikusabb, legintelligensebb, legszókimondóbb szereplő mind közül. Salvini egy bohóc, Marine Le Pen egy szimpla fasiszta, Kaczynski őrült – Orbán egyik sem. Természetes vezetője egy ilyen európai politikai hullámnak”. Lehet, hogy így van. Lévy végül is valamennyi populista vezető munkásságát jól ismeri, sokat foglalkozott velük, nincs okom, sőt bátorságom sem vitatkozni vele. Legalábbis ami az általános jellemzőket illeti.
Konkrétan viszont annál inkább. Lévy ugyanis azt is állítja, hogy Orbánnál ez nem politikai termék, hanem komolyan hiszi, hogy Soros György Magyarország ellen dolgozik. Valamint azt is megjegyzi, hogy a magyar politikus „a meggyőződések embere, nem éreztem, hogy csak számításból tenne bármit is.” Nos, ezek azok a pontok, ahol a francia filozófus - meggyőződésem szerint - súlyosan téved. Igenis téved, ha azt hiszi, hogy a Soros elleni támadások nem „politikai termékként” születtek meg, és akkor is, amikor úgy beszél Orbánról, hogy a meggyőződések embere, aki csupán számításból nem tenne bármit is.
Noha Lévy nagy kritikusa a magyar miniszterelnöknek, és joggal feltételezhetjük, hogy munkásságát bizonyos szempontból még jobban is ismeri, mint mi, mégis azt kell hinnünk, hogy a vele töltött két és fél óra leginkább arra volt elegendő, hogy rossz, vagy inkább téves következtetésekre jusson. Nem akarok idecitálni jelentős publicistákat és elemzőket, annyit azonban feltétlenül megjegyeznék: abban szinte mindannyian megegyeznek – már persze azok, akik hajlandóak kritikus szemmel nézni az orbáni világot és magát a miniszterelnököt -, hogy lépéseit igenis a hideg racionalizmus, a számítás, vagy ahogy Paul Lendvai is fogalmaz: a hatalomtechnika hatja át.
Így talált rá mindenkit megelőzve a bevándorlók elleni végtelen harcra, a kereszténység és a nemzeti szuverenitás túlhangsúlyozására. Így jutott el odáig, hogy lényegében mindennek az ellenkezőjét vallja, mint harminc évvel ezelőtt. Amivel nem azt állítjuk, hogy egy ember – legyen az politikus – nem változhat meg ennyi idő alatt, annyit azonban igen, hogy nem dobja le magáról minden korábban vallott elvét, mint ahogy ezt Orbán tette.
Lévy tehát téved. De ő megengedheti magának, mert fogja magát, és hazamegy. Mi viszont itt maradunk. Itt maradtunk.