Immár 55 éve ünnepeljük a magyar költészet napját április 11-én, József Attila születésnapján. 1964-ben Ferenczy Noémi gobelin-tervének kék alapból kiemelkedő terrakotta Múzsájával hirdették oszlopokon, villamosokon és buszokon az első, különleges alkalmat, amely azóta hagyománnyá vált. Ilyenkor hivatalos állami megemlékezések, irodalmi estek, költőversenyek zajlanak, kultúrházi pódiumok és iskolai színpadok adnak helyet szavalóversenyeknek, közterek perceit színesítő flashmoboknak, de készült már tizennégy magyar költő szonettkoszorúja is Weöres Sándor Hála-áldozat című szonettjének két-két megadott sorából.
Sokunk közösségi oldalait ma közeli és távoli ismerősök kedvenc versei lepik el, kizökkentve olvasóikat a hétköznapok valóságának fogságából. Tavaly ebből szemezgettünk, idén a hazai kulturális élet öt meghatározó szereplőjét kérdeztük arról, hogy melyik a kedvenc verse. Volt, aki német művet választott, és volt, aki nem azt a költőt említette, akit evidensnek gondolnánk, de Bukta Imre, Divinyi Réka, Fischer Iván, Jordán Tamás és Juhász Anna is megkísérelte a lehetetlent: kiválasztani egyet a tengernyi kínálatból.
Bukta Imre Munkácsy Mihály-díjas képzőművész
Kassák Lajos: A forrásnál
Ami fiatalon megérinti az embert, az gyakorta sokkal inkább beleég a lelkébe, mint az, amivel negyven-ötvenéves korában találkozik. Nekem ilyen Kassák Lajos (1887–1967) A forrásnál című verse, amit tizenhét-tizennyolc éves koromban ismertem meg. Nem avantgárd vers, nagyon letisztult, tiszta gondolatokkal. „Valaminek a keresése, ami nincs. Érzem, itt valahol csobog a tiszta forrás.” Mostanában is többször emlegettem.
Kassák Lajos: A forrásnálMeghalnék ha mernék
élnék ha megengednék.
Hol innen
hol túl
bolyongok a világban
akár egy bolond
pedig eszemnél vagyok.
Semmi kétség.
Egy pillantás a hídról.
Egy kiáltás a toronyból.
Átok
ez a folytonos jövés-menés
összecsuklás
türelmetlenség.
Valaminek a keresése
ami nincs.
Szemem lecsukódása
az előtt akit szeretek.
De ne szánjatok
nem kérek semmit.
Saját magam
áldozata vagyok.
Megölöm
és ujjá szülöm önmagam
fáradhatatlanul.
De hová jutok így.
Érzem itt valahol
csobog a tiszta forrás.
Fáradt lábaim
Verjetek gyökeret.
Divinyi Réka Balázs Béla-díjas forgatókönyvíró, a Filmszakmai Döntőbizottság tagja
Arany János: Vörös Rébék
Soha nem értettem igazán, Arany János (1817–1882) miért nem kamatoztatta színműíróként is kivételes tehetségét. Vándorszínész múltja és drámafordításai azt bizonyítják, vonzódott a színházhoz, balladái pedig erős drámai érzékről tanúskodnak. Ő lehetett volna a magyar Shakespeare. Egyik kedvencem tőle a Vörös rébék, melyben annyi feszültséggel, balsejtelemmel és olyan erős képekkel, már-már filmszerűen meséli el Pörge Dani tragédiáját, hogy szinte egy misztikus thriller pereg a szemünk előtt.
Arany János: Vörös Rébék"Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón s elrepült -"[*]
Tollászkodni, már mint varju,
Egy jegenyefára űlt.
Akinek azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár:
Hess, madár!
Ő volt az, ki addig főzte
Pörge Dani bocskorát,
Míg elvette a Sinkóék
Cifra lányát, a Terát.
De most bezzeg bánja már,
Váltig hajtja: kár volt, kár!
Hess, madár!
Pörge Dani most őbenne
Ha elbotlik se köszön,
S ha ott kapja, kibuktatja
Orrával a küszöbön.
Pedig titkon oda jár,
Szép asszonynak mondja: kár!
Hess, madár!
Cifra asszony színes szóra
Tetteti, hogy mit se hajt:
"Kend meg köztünk ne csináljon
Háborodást, házi bajt,
Nem vagyok én csapodár."
Rebi néni mondja: kár!
Hess, madár!
Másszor is jön, hoz fehér pénzt,
Piros kendőt s egyebet:
"Nesze, lyányom? e mézes bor
Erősítse a szived:
Szépnek úgy nem tenni kár!"
- "Hadd jöjjön hát a kasznár."
Hess, madár!
Háborúság, házi patvar
Attól kezdve van elég;
De nem hallik a szomszédba:
Pörge Dani tűri még.
A bölcső is ott van már:
Künn egy varju mondja: kár!
Hess, madár!
"Asszony, ördög! vidd apádnak
Haza ezt a gyermeket -
Ne! a varjut (hol a puskám?)
Útra meglövöm neked."
Varju azt se mondja: kár!
El sem is rebbenti már:
"Hess, madár!"
Híre terjed a helységben:.
"Tudjátok, mi az eset?
Pörge Dani egy varjút lőtt
S Rebi néni leesett!"
Rebi lelke nem vón' kár:
De, mint varju, visszajár
Hess, madár!
Gyilkost a törvény nyomozza;
Szegény Dani mit tegyen?
Útnak indul, bujdosásnak,
Keskeny pallón átmegyen.
Szembe jött rá a kasznár.
Varju elkiáltja: kár!
Hess, madár!
Keskeny a palló kettőnek:
Nem térhet ki a Dani;
Egy billentés: lent a vízben
Nagyot csobban valami.
Sok eső volt: mély az ár.
Varju látja, mondja: kár!
Hess, madár!
Bujdosónak kín az élte;
Reszket, ha levél zörög:
Felvont sárkányt vesz kezébe,
Hajtja éh: "megállj, görög!"
Varjú mind' kiséri: "kár!...
Fennakadsz te, szép betyár!"
"Hess, madár!"
"Most ebédre, hollók, varjak
Seregestül, aki van!
De szemét ne bántsa senki:
Azzal elbánok magam."
Fekete volt; mint bogár:
Asszony ott sír: "mégis kár!
Hess, madár!"
Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón: most repűl;
Egy varjúból a másikba
Száll a lelke, vég ne'kül
S kinek ő azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár.
Hess, madár!
[*] E két sor népmondai töredék. - A. J.
Fischer Iván Kossuth-díjas karmester, a Budapesti Fesztiválzenekar alapítója, zeneigazgatója Eduard Mörike: Gesang Weylas
Kedvenc versem Eduard Mörike (1804–1875) költeménye, a Gesang Weylas (Weyla dala). Sajnos nincs tökéletes magyar fordítása, de nem baj, ezért a versért érdemes megtanulni németül.
Eduard Mörike: Gesang WeylasDu bist Orplid, mein Land!
Das ferne leuchtet;
Vom Meere dampfet dein besonnter Strand
Den Nebel, so der Goetter Wange feuchtet.
Uralte Wasser steigen
Verjuengt um deine Hueften, Kind!
Vor deiner Gottheit beugen
Sich Koenige, die deine Waerter sind.
Eduard Mörike: Weyla dalaOrplid vagy, drága föld,
mely messze fénylik!
Napos partod a tengerről ködöt
gőzölög, isten-orcákat becéz így.
Ős vizek habja árad,
s csípődre, gyermek, fon ifjú redőt!
Őrzőidként királyok
hajolnak meg istenséged előtt.
(Garai Gábor fordítása)
Jordán Tamás Kossuth-díjas színművész, József Attila: Szabad ötletek jegyzéke című önálló estjével évtizedek óta járja az országot, a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatója Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség
Bizonyára sokan azt gondolnák, hogy kedvencként valamelyik József Attila verset nevezem, én mégis Kosztolányi Dezső (1885–1936) Hajnali részegségét választom. Látszólag rendkívül egyszerű a története. Valaki nem tud elaludni, kinéz az ablakon és egy bált vizionál maga elé. Ám Kosztolányi ezt megrendítően szépen írta meg, így egy nagy hatású történetté vált. Olyan, mint egy mai stand-up, nem véletlenül szerepel a stand-up estemen és igyekszem a műfaj szellemében előadni.
Kosztolányi Dezső: Hajnali részegségElmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le- föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent.
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a néma békét.
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi,
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó,
könnyűcske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben.
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan-lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.
Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.
Juhász Anna irodalomszervező, Juhász Ferenc költő lánya
Nemes Nagy Ágnes: A szomj
Olvasó ember vagyok, így nincs kedvenc versem, hanem időszakok vannak: ki érint meg leginkább, kinek a könyvét forgatom a legtöbbet, ki mondd épp most sokat. Édesapámat, Juhász Ferencet sokat olvasom, ő tanít. Akit most választok, Nemes Nagy Ágnes (1922–1991), egy jó ideje az ő költészete áll hozzám közel. A szomj sorai tele vannak vággyal, szeméremmel és kitárulkozással, beszéddel és hallgatással, szerelemmel és magánnyal.
Nemes Nagy Ágnes: A szomjHogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.