Amerika;populizmus;

- A populista lázadás

 Napjainkban a politikai vagy politizáló publicisztikában általános, hogy minden és mindenki megkapja a populizmus címkéjét. A populista egyenlő az „elitellenes”, a „retrográd”, „felelőtlen”, „szélsőséges” személlyel vagy mozgalommal. Bár a populizmusnak jelentős szakirodalma áll a kutatók rendelkezésére magyar nyelven, ám nehéz ösvényt vágni a populizmus fogalmával kapcsolatos dzsungelben. Margaret Canovan angol politikatudós a populizmus hét, Peter Wiles 24 definícióját különböztette meg. Tekintettel arra, hogy manapság a populizmus széles körben pejoratív, lefokozó jelzővé vált, nagyon tapintatosan kell eljárni a populista minősítéssel.

Először azt érdemes tisztázni, honnan származik maga a populizmus szó! Az Egyesült Államokban, 1891-ben zászlót bontott egy párt, a Néppárt (People’s Party), amelynek másik, nem hivatalos neve a Populista Párt volt. A párt több farmer- és munkásmozgalom (Udvarház, Nemzetközi Farmerszövetségi Mozgalom, Szabadság Fiai, Munka Lovagjai) részvételével alakult meg. A közkeletű vélekedés szerint egyik tagja, David Overmyer használta először magukra a populista jelzőt, utalva a késő római köztársaság populares (néppárti) politikai irányzatára. Az eredeti jelentés szerint tehát a populista a „népbaráttal” volt egyenlő. Ám idők során, főleg a hidegháború idején az amerikai közbeszédben eltolódott a populizmus jelentése a „szélsőségesség” felé.

A Néppárt programját, az Omahai platformot 1892-ben fogalmazta meg egy Ignatius L. Donnelly nevű amerikai politikus. Egyike volt azoknak a különös polihisztor személyiségeknek, akikkel nagy számban találkozunk az amerikai politikatörténetben. Amellett, hogy kétszer a Szenátusban, három alkalommal pedig a Képviselőházban képviselte Minnesota államot, írt negatív utópiát, és amatőr tudósként kutatta Atlantisz rejtélyét. A Donnelly által megfogalmazott program drámai erővel harangozta be, hogy „az igazságtalan kormányzás egyazon méhéből két osztály született: a nyomorgóké és a milliomosoké”. 

Mindez felületesen olvasva akár egy marxista párt programjának bevezetője is lehetne. De csak majdnem! Az a döntő különbség, hogy Marx a termelőeszközök és termelési módok fejlődéséből vezette le az osztályharcot, míg Donnelly és a többi populista a kormányzást tette felelőssé a társadalmi ellentétek növekedéséért, a csaknem polgárháborús helyzetig fajuló állapotokért (gondoljunk csak az 1886-os Haymarket téri sortűzre vagy a véres sztrájkokra). Ebből pedig következik, hogy jó kormányzással, jó törvényekkel a negatív folyamat visszafordítható. Éppen ez a lényeg, ahol a populizmus mint a farmerek érdekét tükröző mozgalom ütközött az Amerikában is terjedő marxi gondolatokkal. A populisták nem antikapitalisták voltak, hanem antimonopolisták. Elsősorban a kisembereket védő törvényeket kívántak, beleértve az ezüst szabad fizetőeszközként való használatát, a monopóliumok fölszámolását, a farmok törvényes védelmét, a vasutak, bankárok, távíró- és telefontársaságok megregulázását. Csupa olyan dolgot, amely nem állt ellentétben sem a piacgazdasággal, sem az amerikai demokráciával, sőt ezek az intézkedések levezethetők voltak a szabadság eszméjéből.

Vajon Donald Trump populista-e? Attól függ, hogy mit értünk a populizmus alatt. Abban az értelemben, mint Donnelly és a Populista Pártot életre hívó farmerek, a Munka Lovagjai, a párthoz valamilyen szállal kapcsolódó értelmiségiek, Trump nem populista. De populistának minősíthetjük abban az esetben, ha a populizmus kifejezést máshogyan értelmezzük: ha nem egy konkrét mozgalmat, nem is a farmerek és munkások védelmét szolgáló törvények meghozatalát, hanem egy gondolkodásmódot és attitűdöt értünk a populizmuson. A kisember mint hivatkozási alap a populistáktól, ha nem is egyenes, de cikkcakkos vonalat képez Donald Trumpig, akkor is, ha a programjuk élesen különböző. (Trump a gyakorlatban politikájával az elitnek kedvez.) E logika mentén a kisember a „jó”, és a két „W”, azaz Washington és a Wall Street, a politikai és pénzügyi hatalom a „sötét oldalon” foglal helyet.

A fenti okfejtésből is látható, hogy

a „történeti” populizmus más, mint napjaink populizmusa, amelyet az európai euroszkeptikus, bevándorlás-ellenes pártokhoz, Donald Trump, vagy éppen Maduro venezuelai elnök személyéhez kötnek.

 Másrészt Margaret Canovan megkülönbözteti egymástól a történeti populizmus két alapkategóriáját: az agrárpopulizmust és a politikai populizmust. Mindkettő a gazdasági és társadalmi modernizációra mint kihívásra adott válaszként jelent meg. Az agrárpopulisták, mint nevük is mutatja, elsősorban a mezőgazdasági népességet azonosították a néppel (populus). 

Canovan az észak-amerikai farmermozgalmat, a közép- és kelet-európai parasztpártokat és a kelet-európai, főleg orosz narodnyik jellegű mozgalmakat sorolta ebbe a kategóriába. Ezen mozgalmak között számos eltérést találhatunk (a narodnyik mozgalmak például ténylegesen értelmiségi bázissal rendelkeztek, és a parasztokat nem sikerült maguk mellé állítaniuk), de közös az agrárnépesség érdekeinek védelme.

A politikai populizmus lényegében négy jelenséget foglal magában: a populista diktatúra, a populista demokrácia, a reakciós populizmus és a politikusok populizmusa. Közös bennük, hogy nem szűkítik le a „nép” fogalmát egyetlen társadalmi rétegre, mint ahogyan az eredeti amerikai agrárpopulizmus.

Lényegében a közös pont valamennyi populizmus között a „nép” és a népfelség abszolutizálása, de egyéb téren jelentős különbségeket fedezhetünk fel közöttük. Azt sem lehet állítani, hogy mindegyik ellentétes lenne a liberális demokrácia követelményével, hiszen a közvetlen demokratikus elemeken alapuló populista demokrácia és a liberális demokrácia jellegzetességei termékenyen, békésen kiegészíthetik egymást, ahogyan arra két európai kisállam – Svájc és San Marino – példát nyújt. Említhetjük akár az Egyesült Államokat is, ahol a „populista korszak” öröksége a népszavazások és népi kezdeményezések elfogadása tagállami szinten, a szenátorok közvetlen választása és az előválasztás intézménye. 

Mint látható, a populizmus nem mindig és nem mindenhol demokrácia-ellenes vagy szélsőséges. A tradicionális közösségek megőrzése rokonítja a magyar népi mozgalmat, az orosz narodnyikokat a XIX. század végi amerikai agrárpopulistákkal (a köztük lévő, a földrajzi és kulturális távolságból fakadó különbség ellenére), akik az amerikai populizmus kutatója, Richard Hofstadter szerint szintén a modernizációtól féltették a vidéki Amerikát. Itt nemcsak lakóhelyi kérdésről van szó, vagyis arról, hogy egyre többen laknak nagyvárosban, és egyre kevesebben falun; a vidéki életmód egy eszményített társadalommodellel függött össze, amely a helyi közösség-vallás-család értékszintézisen alapul. 

Amerikában a populisták számára a „protestáns-angolszász” farmer jelentette az eszményt, amelyből a középosztály megújítható és megújítandó. (Magyarországon Veres Péter számára az alföldi „ridegparaszt” volt az alap, amelyen a társadalom megújítása bekövetkezhet.) Minél többet változott a társadalom, a populizmus annál messzebbre került ettől az eszménytől, és ez előhívta az óceán túlpartján a populisták részéről a kultúrkritikai attitűdöt, ami annyiban érthető, hogy ez a súlyát veszítő agrárrétegek kultúráját kérte számon az eliten és a fogyasztói társadalmon. A kultúrával szembeni protest attitűdben vezetődött le a hagyományos értékek elvesztése miatti düh. 

Így fonódik össze a politika és gazdaság bírálata a kultúra iránti kritikával, amely elsősorban a „liberális”-nak tartott Hollywood ócsárlásában jelentkezik. Ma a különböző „populistának” nevezett vezetőket a (látszólagos) elitellenességen kívül a kultúrkritika fűzi össze.