– Elnézést, melyik út vezet az égő nádas felé?
– Ég a nádas?!
A fonyódi hegy alatt futó út mellett lakó, hetvenévesforma nénit láthatóan megdöbbentette kérdésünk, mi pedig azon csodálkoztunk, hogyhogy nem vette észre a lassan egy napja folyamatosan járkáló tűzoltókocsikat és rendőrautókat? Főleg, hogy hamarost kiderült, úgy ötven méterre lakott a csisztai bekötőúttól, melyet érkezésünkkor villogó rendőrkocsi zárt le.
Újabb száz méter után tűnt fel az első tűzoltócsoport, a kormos arcú és ruhájú csapat éppen az egyik fecskendő tartályát töltötte a tűzcsapról. Marcaliból érkeztek a hajnalban, ők váltották a csütörtök kora délutántól péntek reggelig a lángokkal küszködő kollégáikat.
– Nem tudjuk, mitől gyulladt fel a nádas – mondta nem sokkal később a hatalmas, feketére égett terület szélén a füstölgő, mocsaras területet figyelve Vajda László főhadnagy, a Katasztrófavédelmi Műveleti Szolgálattól. – Jelenleg négy fecskendő és körülbelül harminc ember dolgozik az oltáson, tegnap óta összesen nagyjából százan próbálták megfékezni a tüzet Marcaliból, Keszthelyről, Siófokról és Balatonboglárról.
Láthatóan sikerrel, az M7-es sztrádáról még embermagas lángok, s többemeletnyi, fekete füst látszott, csakhamar azonban már csak a 120 hektáros nádas délkeleti csücskében lobbant egy-egy kisebb láng.
– Reggel óta cirka tízezer liter vizet használtunk fel – folytatta az oltást vezénylő főhadnagy –, emellett a kollégák szikracsapót is használtak.
– Lappantót – szólt közbe mosolyogva az oltás másik parancsnoka, Varga István őrnagy. – A keszthelyiek nevezték így a szerszámot, először fogalmunk sem volt, miről beszélnek.
Csütörtökön a legnagyobb gondot a szél jelentette, jellemzően dél felől fújt, így a tűzoltók a hegy felőli oldalra koncentráltak leginkább, hiszen ott akár házakat is veszélyeztethetett volna a tűz. Péntek délelőttre viszont segítőtárs lett a nagy ellenfélből, hiszen hirtelen kelet felől érkezett a légáramlat, s így a csisztai bekötőút szélétől ellentüzet tudtak gyújtani a szakemberek.
– Nádat törtem – felelte egyszerűen Vajda László, amikor a módszer felől érdeklődtünk. – És elég nagy tűz volt, hogy meggyújtsuk – mosolyodott el ő is a laikus kérdésen. – Aztán szépen terjed nyugatnak, s ahogy összeért a két tűz, kioltották egymást.
A tereppel is szerencséjük volt a tűzoltóknak, hiszen megannyi természetes tűzgát akadályozta a lángok további terjedését. Keleten a csisztai út, a Nagyberekben pedig a szerteszét ágazó csatornák állták útját. De százhúsz hektár – a Hubertus cég magyar államtól bérelt területe – így tarra égett.
– Kiemelt négyes fokozatú riasztás – jellemezte szakszerűen a helyzetet Varga István, ami, tekintve, hogy az ötös a legmagasabb, valóban azt jelentette, átvitt értelemben és szó szerint is meleg volt a helyzet. – A száraz nád amúgy is veszélyes, hiszen a szára tele van levegővel, ami stimulálja az tüzet, s nehezítette az oltást, hogy mocsaras-lápos a terület, azaz nagyon figyelni kellett, merre mennek a fecskendők és az emberek.
Akiknek a sötétben az ingoványban nemcsak a lángokkal és 25-30 kilós fecskendőkkel kellett megküzdeniük, de a megrémült, menekülő állatokkal is foglalkozniuk kellett: őzek, szarvasok, fácánok, no és rengeteg vaddisznó próbált mihamarabb kijutni a veszélyes övezetből, utóbbiak közül néhány nem akart a szabadulást jelentő csatornákba ugrani, így némi nógatásra volt szükségük.
– Seggbe lettek rúgva – jegyezte meg az egyik pihenő tűzoltó, s vélhetően ezen az adott helyzetben egyetlen állatvédő sem háborodott volna fel.
– Most már csak kettes fokozatú a riasztás – mondta aztán nem sokkal dél előtt Vajda László –, és hamarosan vélhetően levisszük egyesre. Már nem ég semmi, füstölni pedig még egy jó darabig fog a terület.
Mely az oltás után úgy nézett ki, mint ha őszi ködbe burkolózott volna a táj. Visszaindultunk a fonyódi hegy felé, a marcali tűzoltók éppen befejezték a fecskendő feltöltését.
– Már nem ég – közöltük velük a legfrissebb infót.
– Biztos? – kérdezett vissza egyikük, majd elvigyorodott: – Pedig ami ég, az legalább nem rohad…
