Több vagy kevesebb Európát?, így foglalható össze az az alapdilemma, amely a májusi európai parlamenti választások kapcsán megfogalmazódik a politikai paletta mindkét oldalán. Igaz ugyan, hogy az Európai Parlamentben (EP) nyolc frakció van, de az alapkérdésben tisztán körvonalazódik az a törésvonal, amelynek két oldalán az integráció mélyítése, illetve annak még további lazítása mellett törnek pálcát a különböző politikai erők. Ez alól talán csak az Európai Néppárt (EPP) kivétel, amelynek azon a szárnyán, ahol a Fidesz is tanyázik, igen zavaros a viszonyulás.
Bár látszólag, és a magyar médianyilvánosságban egyértelműen, a bevándorláspárti, illetve bevándorlásellenes erők között húzódik a fő törésvonal, ez távolról sem igaz. Márcsak azért sem, mert a nyugat-európai bevándorlásellenes erők és nagyközönség számára az elutasított bevándorló nem ugyanazt jelenti, mint régiónkban. A Brexit folyamata jelzi a leglátványosabban, hogy a nyugati, északi elutasítás sokkal inkább az EU bővítésével rájuk szakadt kelet-közép-európai olcsóbb munkaerő, azaz, ellenünk irányul, mintsem az egykori gyarmatokról, Afrikából, Ázsiából, Németország esetében Törökországból immár évszázadok, vagy legalábbis évtizedek óta folyamatosan érkezők ellen. A kétezres években csatlakozott kelet-közép-európai országokban úgy vált (látszólag) politikai rendezőelvvé a bevándorláshoz való viszonyulás, hogy régiónk gyakorlatilag nem bevándorlással, hanem épp kivándorlással küszködik, a muszlim tömegek, amelyektől hangosan féltik a keresztény Európát, messze elkerülik ezeket az országokat. Az igazi ok, amely térségünk bevándorlásellenességet zászlajára tűző politikai erőit szembe helyezi a nyugati fősodorral az a „kevesebb Európa”, az integráció mélyítésének elutasítása, a demokratikus jogállamiság elleni berzenkedés, az EU béna kacsa állapotának fenntartása.
Orbán Viktor ezen erők legismertebb megtestesítője ugyan , de akár a lengyel kormánypártot, akár a szlovén néppártiakat, akár a Romániában kormányzó szocialistákat vagy a cseh kormányzó liberális-populista ANO-t nézzük, közös nevezőjük a jogállamiság normáinak sérelme és a kormányzati korrupció, mégha változó mértékben is. Ezek az erők nem azért utasítják el az integráció mélyítését mert Európa muszlim menekülteket fogad be, hanem azért, mert a közösségi hatáskörök kiterjesztése esetén saját játékterük szűkül. Ha például az EU nemcsak harmonizált minimumszabályokat hozna a közbeszerzésekre, mint jelenleg, hanem ugyanolyan egységesen és kötelező érvénnyel szabályozná, mint „az uborka méretét”, akkor bizony a kormányzati rokoni, haveri kör nem tudná felvásárolni az adott országot, vagy megszerezni minden jelentős beruházás kivitelezési jogát.
A mára már összeurópai szinten fenyegető méretűvé váló szélsőjobboldal gyökerei a 70-es évekbe nyúlik vissza. Ma ugyan a bevándorlásellenesség a legismertebb hívószavuk, de térhódításuk a szíriai – iraki háború nyomán felélénkült menekülthullám előtt, a 2007-től kibontakozó pénzügyi-gazdasági világválsággal kezdődött el. Ugyanebben az időszakban szökkentek szárba az úgynevezett rendszerellenes formációk, a görög Sziríza, a spanyol Podemos és Cidadanos, az olasz Ötcsillag Mozgalom is vagy akár a magyar LMP. Bár egyikük sem szélsőséges, mindenképpen másak, mint az addig megszokott hagyományos politikai pártok, amelyek ellenében születtek. Legtöbbjük nem idegenkedik a populizmustól és az euroszkepticizmustól sem. Létük többek között annak köszönhető, hogy a hirtelen precedens nélküli gazdasági nehézségekkel szembesülő jóléti társadalmak elégedetlenek voltak a hagyományos politikai elit válságkezelésével, csodát vártak vagy legalábbis gyorsabb megoldást. Az európai lakosság kezdett abban hinni, hogy a gazdasági nehézségek annak köszönhetők, hogy „ezek mind egyformák” és valami radikálisan új hozhat csak „megváltást”. Részben igazuk is volt, hiszen a stabil nyugati demokráciákban valóban egyre jobban elmosódott a választóvonal a jobb és a baloldal között, a liberális alapértékeket, a jogállamisági és demokratikus normákat, de a neoliberális gazdaságpolitikát is mindkét oldal egyaránt beolvasztotta programjába és gyakorlatába. Ez az „egyformává válás” tette lehetővé a több évtizedes jobb-bal nagykoalíciós kormányzásokat, amelyeket kezdett minden rosszak forrásának tekinteni a nyugati választó és részben a szélsőségeseknél, részben a populistáknál vagy egyszerűen az új, rendszerellenes pártoknál vélte megtalálni az üdvözítő megoldást.
Hogy milyen lesz a jövő Európai Uniója az nagymértékben függ attól, hogyan alakulnak ezek a tendenciák a különböző tagországokban, de attól is, hogy ki tartja kézben az uniós gyeplőt Angela Merkel német kancellár távozása után, letisztul-e az az uniós vízió, amelyet Emmanuel Macron körvonalaz, hol találja meg a helyét a francia elnök és pártja az EU erők porondján. Az előrejelzések szerint gyengült ugyan a Néppárt, a szocialisták még inkább, de a Macronnal erősödő liberálisok harmadik legnagyobb frakcióvá léphetnek elő. Ez a három, a magyar kormányzati propaganda által csak bevándorláspártiként emlegetett erő együttesen fenn tudja tartani a mélyebb integrációs és szigorúbb uniós szabályozási törekvéseket. A szélsőséges, euroszkeptikus pártok sokat erősödnek, de amint eddig sem tudtak, úgy vélhetően a jövőben sem fognak tudni komolyabban együttműködni, mert közöttük sokkal több az elválasztó, mint az összekötő elv és érték.
Tények és adatok az EP választásról
a részvétel a 80-as évektől folyamatosan csökken, 1979-ben 61,99 , 2014-ben már csak 45,47 százalék volt
a legalacsonyabb a részvétel Szlovákiában, legutóbb 13,05. Magyarországon 38 százalék voksolt 2014-ben. Olaszországban 57,22, Franciaországban 42,43, Svédországban 51,7, Németországban 48,1, Spanyolországban 43,8 százalék. Bulgáriában, Görögországban, Luxembourgban, Belgiumban a szavazás kötelező.
705 mandátum sorsáról dönt a választás. Eddig 751 mandátum volt, a brit kilépéssel csökken a szám. Ha a britek július 2., az új parlament felállása után is EU tagok maradnak, akkor részt kell venniük a választáson.
