„Ide nyugodtan beülhetünk – mutat egy ajtóra Gácsi Márta a jobb kezével, miközben a balban két kutyát irányít pórázon. – Két macska randalírozik bent, de amíg nem kávézunk vagy sütizünk, addig nincs baj velük. Különben harcolni kell” – mondja. Aztán kiderül, hogy a szoba tele van külföldi hallgatókkal (plusz a két macska), úgyhogy a konyhában találunk helyet, egy akvárium tőszomszédságában, amelyből heves lábcsapásokkal próbál kitörni egy teknős – sikertelenül. Viszont nem adja fel.
Amúgy robotkutyaügyben érkezem az ELTE Etológiai Tanszékére, de rövid idő alatt kiderült, hogy van robot is, kutya is, de a kettő egyelőre teljesen külön életet él. Gácsi Márta etológus kutató néhány évvel ezelőtt (Miklósi Ádám tanszékvezetővel és Szakadát Sárával közösen) nagy visszhangot kiváltó írást jelentetett meg egy neves külföldi szaklapban, a Frontiers in Psychologyban. Cikkükben azt állították, hogy a segítő kutyák hasznos viselkedési modellként szolgálhatnak a segítő robotok programozásában. „Az eredeti elképzelés az volt, hogy a kutya viselkedésének vizsgálatán keresztül térképezzük fel a hasonló emberi képességek evolúciós modelljét.
A kutya genetikai és egyedfejlődése során hasonló nyomásoknak volt kitéve, mint az ember, évezredeken át fejlődtünk együtt. A csimpánz genetikája persze sokkal közelebb áll a miénkhez, mint a kutyáé, de a kezdetektől eltekintve soha nem éltek velünk. A szétválás után a csimpánzra egészen más kényszerek hatottak, mint ránk, a kutyára meg – a 30-40 ezer éves együttélés miatt – nagyon hasonlók.”
Aki alkalmazkodik, az túlél
Manapság kétféle irányba haladnak a kutyás kísérletek. Az egyik irány maga a kutya és minden, ami vele kapcsolatos. Dübörög a „kutyaipar”, amelyben szinte minden eladható a különböző tápszerektől a kutyapszichológiáig. Sokszor többet költünk a kutyánk egészségére, mint a magunkéra – mondja Gácsi Márta. Az etológusokat azonban inkább az olyan modellkísérletek érdeklik, amelyekből kiderül, miért kötődünk a kutyához, mit tud, amit más állatok nem. A kutya sikerének titka a hallatlan rugalmassága és alkalmazkodóképessége. Voltak nála sokkal nagyobb, erősebb, gyorsabb élőlények a történelemben, de egy sem, amelyik képes lett volna kitalálni, mit vár tőle a Homo sapiens. „A kutya viselkedése kihatott a szelekciójára, és ő ehhez alkalmazkodott – állítja a kutató. – Az, amelyik bántotta az ember gyerekét, nem maradt meg. Amelyik nem értette, mit akar tőle az ember, annak is pusztulnia kellett. Csak az maradt fenn, amelyik képes volt felmutatni bármit, ami az ember számára fontos volt. Lehet, hogy cukinak kellett lennie, és akkor egy női ősünk azt mondta, ne üssük agyon! Be kellett épülnie az emberi szociális közegbe, és ebben nagyon ügyes volt. Egyébként a mai napig az.” Az ELTE-n most azt kutatják, miben jelentkezik ez az alkalmazkodás, és esetleg hogyan használható ez fel egy szociális robot létrehozására.
Hogy ki ne dobja
Mérnökök és programozók évtizedek óta készítenek robotokat. Ezek sok mindent tudnak: az egyik nagyon emberszerű, a másik autót szerel össze, ládákat cipel vagy táncol, zenél, sőt akad, amelyik operál is. De egyik sem képes úgy kommunikálni az emberrel, mint egy átlagos segítő kutya. Ennek pedig az az oka, hogy a robotokat mérnökök és programozók készítik, akiknek csupán az a fontos, hogy a gép elvégezze a rá bízott feladatot: erős legyen, jó irányba mozogjon, precízen vágjon. Hogy közben valódi kapcsolata legyen a használójával, vagyis az emberrel, az általában nem szempont.
„Vegyünk egy egyszerű kísérő feladatot – mondja Gácsi Márta. – Az irodába megérkezik a kuncsaft. Az ajtóban egy kísérő robot várja, megkérdezi, kihez jött, és odakíséri. Egyszerű feladat, a folyosó sík terep, az ajtókon szám, mindegyikhez hozzá van rendelve egy munkatárs. A robot elindul, mögötte a kuncsaft. Egy kutya ilyenkor rád néz, elindul, majd állandóan vissza-visszanéz, hogy követed-e. Ha megállsz, ő is megáll.
A robotnak ez már túl bonyolult. Egyrészt valószínűleg nem tud egyszerre menni és visszanézni. Nekimegy a falnak. Ha elindul, te meg hirtelen belépsz egy ajtón, vagy a helyedbe lép egy másik ember, a robot onnantól őt kíséri. Vagy leáll. A kutya megpróbál megtalálni, hogy megoldja a feladatot.” A kutyának – ellentétben más emlősökkel és robotokkal – megvan az a képessége, hogy akarja, hogy a gazdájának jó legyen. Ha egy gép megoldhatatlan feladattal találkozik, egy darabig próbálkozik, ahogy a programja engedi, de aztán leáll. „Ettől mi megőrülünk, mert mi az, hogy nem is próbálja tovább? – magyarázza Gácsi Márta. – Volt egy kísérletünk: egy kerekes székes és a segítő kutyája kapcsolatát vizsgáltuk. Egy paraván mögé betettünk egy kosarat, és arra kértük a gazdát, hogy utasítsa a kutyáját, hozza oda neki. A kutya ötször odahozta. Aztán elvettük a kosarat, de a gazda ezt nem tudta. Elképesztő volt kettejük kommunikációja. A kutya hátrament, visszajött. Megint hátrament, látta, hogy a gazdája nagyon szeretné ezt a valamit, ezért addig keresgélt, amíg nem talált egy szigszalagot, amit oda tudott vinni neki. Küzdött, beszélt a gazdához, panaszkodott, háromszor is bocsánatot kért, de nem adta fel. A gép, ha nem talál kosarat, visszajön, és leáll. Kész. Minek erőlködjön tovább? Mi azt gondoljuk, hogy ha sikerül leírnunk pontosan az ilyen attitűdöket, és ezt egy ügyes mérnök bele tudja pakolni egy segítő robot programjába, akkor azok is szívesen használják majd őket, akik korábban idegenkedtek a robotoktól” – mondja a kutató.
Akik szociális segítő robotokra szorulnak, azok valószínűleg betegek vagy idősek, esetleg magatehetetlenek. Egy 20-30 éves fiatal számára nem okoz gondot, hogy a robotja robotszerű, és bizonyos paramétereket állítani kell rajta, hogy optimálisan működjön. A robottervezők elsősorban nekik terveznek – a többi között – robotkutyát, amelyik, ha jókedvet akar kifejezni, zöld lámpát villogtat, ha dühöt, akkor pirosat. „Ez nem az, amiért egy idős néni segítő robotot akarna használni. Neki akár úgy is kinézhet, mint C–3PO vagy bármelyik sci-fi robotkutyája, akkor is kidobja, mert nem tudja zsigerből azt, amit egy bármilyen segítő kutya. Hiányoznak belőle azok a kommunikációs apróságok, amelyek a kutyát kutyaszerűvé teszik.” Nem beszélve arról a valamiről, amivel egy kutya bármikor képes rábeszélni a gazdáját bármire. „Egy robot időben és precízen beadja az injekciót, ha kellően programozták be. De mit kezd azzal, ha a használója tíz perccel korábban kikapcsolja, mert utálja az injekciót? A kutya érzékeli, hogy a gazdája kvázi önmaga ellen dolgozik, és addig nyüstöli, hízeleg neki, amíg el nem éri, amit akar. Ez az igazi csoda, és mi ezt a csodát szeretnénk valahogy kivenni a kutyából és beletenni a gépbe.”
Nem ember, nem kutya
A robot soha nem helyettesítheti a kutyát. A kutya egyszeri és megismételhetetlen csodája a természetnek. De vannak helyzetek, amikor nem „működhetnek” üzemszerűen. Ilyen, ha a gazda önmagát is képtelen ellátni, vagy ha olyan funkciókra van szüksége rendszeresen, mint egy pohár víz a csapból vagy egy injekció beadása. Sok idős ember azért nem akar beköltözni egy otthonba, mert oda nem vihetné magával a kutyáját. Ötven kutya egy fedél alatt megoldhatatlan problémát jelent. Az ilyen esetekben működhetnének a szociális robotok – vélik a kutatók.
A tökéletes segítő robot (amitől a filmekkel ellentétben még nagyon messze vagyunk – állítja Gácsi Márta) nem feltétlenül ember formájú. Sőt! A megkérdezett potenciális felhasználók kényelmetlennek éreznék, ha folyton egy „ember” lenne a közelükben, akkor is, amikor magányra vágynak vagy intim helyzetben vannak. A kutyával szemben általában nincsenek ilyen ellenérzések. De az sem biztos, hogy épp a kutya a legjobb modell. Lehet emberszerű vagy kutyaszerű, de az is lehetséges, hogy olyan lesz, mint egy nagyra nőtt porszívó. (A kísérletekben „részt vevő” tanszéki robot épp ilyen, spanyol mérnökök készítették.) A formájának inkább a funkciójához kell alkalmazkodnia. Ha beteget kell hordania, legyen akár három erős karja és kerekei, de ha egy pohár vizet kell hoznia, arra is legyen eszköze. „A segítő robot voltaképpen új faj, amelynek evolúcióját nem a természet, hanem az emberi igények irányítják. De a viselkedésének fontosabb elemei legyenek hasonlatosak egy segítő kutyához, mert az emberek többsége ezt választaná” – állítja az etológus. Ráadásul a túlzottan emberszerű robotoktól idegenkedünk, ma még nem tudjuk pontosan, miért. Egy pontig élvezzük az emberszerűségüket, de aztán elkezdünk félni tőle. A tudomány ezt a „tartományt” a japán Masahiro Mori kutatásai nyomán Uncanny valleynek – Borzongások völgyének – nevezi.
Hogy mikor vehetjük magunk mellé az első valóban működő segítő robotot, senki nem tudja. A „nagy áttörés” még várat magára, bár a részletekben egyre közelebb járunk hozzá – mondja Gácsi Márta, de hozzáteszi: egyelőre nem kell attól tartani, hogy a robotjaink átveszik fölöttünk az irányítást. Az ehhez szükséges szociális készségek hiányoznak belőlük. És még az a kevés is, amit eddig sikerült betáplálnunk, jóval hamarabb lemeríti az akkumulátoraikat, mielőtt bekövetkezne a baj.
