Külföldről hazatelepült ismerősöm minden alkalommal elmondja, milyen elégedetlen a nyugdíjával. Na persze nem azzal, amit Németországból kap, hanem azzal a harmincezer forinttal, amit a magyar állam utal neki alig öt-hat évnyi munka után, amit még akkoriban abszolvált, mielőtt egy nyugati ösztöndíjról meg nem pattant. Időnként már unom a panaszait, amelyeket mindig azzal zár, hogy ebből a pénzből lassan egy vasárnapi ebédre sem futja kedvenc szállodai éttermében.
Innen nézve persze majd meghasad a szívem, de nem szoktam mindenféle demagóg példával előhozakodni, hogy van, aki a ledolgozott fél élete után, rokkantként alig kap ennél többet. Egyszer ugyan megtettem, de akkor megkaptam tőle: mindenkinek a maga szegénysége fáj a legjobban. Nyugodtan mondhatta volna persze azt is, hogy minden nyugdíjasnak a szegénység fáj a legjobban.
Mostanában megint zörög a haraszt. Matolcsy előrukkolt az MNB gazdasági javaslat-cunamijával, azóta aligha alhatnak nyugodtan azok a bátrak, akik 2010-ben ijedtükben nem adták oda a fűt-fát ígérgető Matolcsy-Selmeczi duónak a magánnyugdíjpénztári megtakarításukat. A 3,5 millió ember 3000 milliárdját azóta elpancsolta az egyszerű parasztfiú kormánya, miközben a magánpénztárakban maradt 60 ezer ember vagyonkáját nemhogy eltőzsdézték volna azok a kapzsi pénztárak, hanem mintegy 240 milliárd forintra gyarapították. Ez már elég szép summa ahhoz, hogy megint kinézze magának az állam. Mi több, a hírek szerint a jegybank újabb akciója megszüntetné még az önkéntes nyugdíjpénztári rendszert is, és helyette egy nagy, centralizált alapba terelné az emberek öreg korukra összegyűjtött vagyonát, hozzácsapva az egészség- és az önsegélyező kasszák pénzét is. Egy friss felmérés szerint a fiatalok óvatosak: 33 százalékuk készpénzben tartalékol, és csak alig 15 százalékuk tartja önkéntes nyugdíjpénztárban, amit megspórolt.
Egy olyan társadalomban, ahol a magántulajdont érinthetetlennek tartják, óvatoskodásra nem is volna szükség. A Lajtán túli nyugdíjasok gyakran bottal és járókerettel is járják a világot, mert erre spóroltak életük során. Szép emlékű, válságokat és államosításokat megélt nagynéném mondogatta mindig, hogy nálunk csak az a pénz van biztonságban, ami az ember saját zsebében tart. Van ebben igazság, de annyi bankót, amennyit az ember a nyugdíjas évekre igyekszik összekuporgatni, mégsem tarthatunk a cihában.
Lehet persze a demográfiai krízisre, a majd 2035–2040 táján nyugdíjba vonuló Ratkó-unokákra, meg az akkor várható nyugdíjkrach elkerülésére hivatkozva vészharangokat kongatni, családpolitikai akcióterveket hirdetni, de a megoldás kulcsa alighanem már a mostani járulékfizetők számának növelése volna. A magasan képzett fiatalokat itthon tartani, meggyőzni őket, hogy öregen a Lajtán innen is lehet majd jobb az életük.
Addig joggal gondolhatják, jobb helyen gyűlnek a nyugdíjra félretett befizetéseik odakint. Majd ha nagyszülőként talán hazatelepednek, akkor úgy élhetnek itthon a kinti nyugdíjukból, mint Marci Hevesen. Ahogyan az én örökké elégedetlenkedő öreg barátom is teszi.