Innen indultunk: „A Fidesz – Magyar Polgári Szövetség elkötelezett a szolidaritási elvű, nemzeti kockázatközösségen alapuló, egységes biztosítási rendszer fenntartásában. Elkerülhetetlen egy beteg- és szolgáltatóbarát társadalombiztosítási rendszer kialakítása, ugyanakkor a biztosító ellenőrző szerepét is növelni kell.” Ez volt a mai kormánypárt 2010-es választási programjában. Mondhatni, erre szavazott a nép, erre szól a felhatalmazás. És akkor nézzük, mi lett a fenti programpontokból kilenc év alatt.
Elvérzett már azzal, hogy kormány saját magának és a politikai holdudvarnak különálló, minden földi jóval ellátott, várólista- és nyomormenetes privát egészségügyi rendszert hozott létre. (Úgy privát, hogy egyszerű földi halandó a lábát sem teheti be oda – olyan értelemben viszont állami, hogy mi fizetjük, az adónkból.) A főhatalom képviselői titokban kiiratkoztak a nemzeti kockázatközösségből – társadalombiztosítási értelemben: a nemzetből –; őket a továbbiakban nem érinti az ellátórendszer valós állapota.
És oda a szolidaritás azért is, mert maga a szisztéma úgy épül föl, hogy éppen azokkal nem szolidáris, akik a leginkább rászorulnának. Maga a szolidaritás szavunk – a keresztény felebaráti szeretet szekuláris megfelelője – kölcsönös segítség- és felelősségvállalást jelent, és a meghatározásban a kölcsönösség a hangsúlyos elem.
A mi egészségügyünk viszont olyan, hogy a legnyomorúságosabb zsákfaluban élő, semmilyen ellátáshoz nem jutó közmunkás is fizeti a járulékot – finanszírozva többek között az Orbán-adminisztráció VIP-ellátását -, de ha bajba kerül, nem sok jóra számíthat. (Egyetlen példa: a közmunkához a legritkább esetben, legfeljebb kivételként kapcsolódik valamiféle munkaegészségügyi ellátás.)
A „beteg- és szolgáltatásbarát társadalombiztosításból” az lett, hogy a társadalombiztosítás mint olyan megszűnt, az alaptörvényből pedig kikerült a szociális biztonsághoz való (az egészségügyi ellátást is magában foglaló) alapjog, meg a biztosítási rendszer mint ezen jog érvényesítésének eszköze. Megszűnt továbbá maga a biztosítási jogviszony is: az állampolgár kötelezően fizet, az ellátás viszont nem jár – legfeljebb járhat -, és egyre kevésbé jut.
Ami pedig a „biztosító ellenőrző szerepét” illeti, annak (mármint a biztosítónak) még az emlékéből sem sok maradt, a kormány a feladatait és a pénzét is államosította. Most tehát formálisan is az állam rendeli meg az egészségügyi „szolgáltatásokat” önmagától, és a teljesítést is saját maga ellenőrzi. Olyan is, mind az úgynevezett szolgáltatás, mind a színvonal.
Volt már ilyen a szocializmusban: nem emlékszem, hogy különösebben elégedettek lettünk volna vele. Amit pedig a mostani utánérzésről a friss kutatások szerint az átlagmagyar gondol, azt aligha teszi ki a kirakatba a kormány. Már csak a konzekvenciákat kellene levonnia azoknak, akiket átvertek – politikáról lévén szó, akár az idei választásokon.