A Kertész utca 38-40. padlásán megbúvó rejtélyes szobáról a nyolcvanas évek elején azt tartotta a házban öröklődő szóbeszéd, hogy egykoron kápolna volt. Nem is lett volna ezen semmi csodálnivaló, hiszen a Dob utcai sarokház hosszú, Kertész utcai homlokzatán, a második és a harmadik emelet között hatalmas Mária a kisdeddel-szobor uralkodik, mellette kétoldalt pedig fohász olvasható: „Magyarok Nagyasszonya, kérj áldást országodra!”
Mindezek alapján tényként közli a városvédők által 1983-ban kiadott erzsébetvárosi adattár: „egyházi alapítványból épült a ház egyházi célra”. Valóban, leginkább zárdának tűnik a tömb, amelybe az ünnepélyes külsőhöz kevéssé illő, szűk kapubejáraton át lehet belépni. És az igazi meglepetés itt éri a látogatót: a kétháznyi, roppant homlokzat mögött alig pár lépésnyi csak az aprócska udvart övező épülettest. Ha egyház, hát egyház, gondolja az ember, még ha egyetlen adattár sem közöl semmit a hajdani építtetőről vagy a házat tervező építészről. De épp itt kezd érdekessé válni a történet, amikor – köszönjük, Arcanum! – a régi újságok, címtárak és iratok soknapos dögönyözése árán kiderítjük, ki volt a megrendelő. (Szloboda Antónia.) Sőt már azt is tudjuk, ki tervezte a sarokházat. (Knötgen Gusztáv és Bach János.) Na de könyörgöm, kik voltak ezek az emberek?!
Elmesélem, jó?
Kezdjük Szloboda Antóniával. Amióta csak vezették a pesti címtárakat, azaz az 1880-as évektől, az övé volt ez a – Külső Dob utca 10., majd Dob utca 54. címen jegyzett - telek. Persze nem ilyen csálénak kell elképzelni, mint amilyen ma, hiszen akkor a Kertész utca vakon futott bele a sokkal keskenyebb Dob utcába, illetve az egykori Valero selyemgyár hűlt helyébe. Nem volt itt átjárás Pest akkori főutcája, a Király utca felé, nem volt még Nagykörút sem, és egyáltalán, csak kicsiny, klasszicista házak álltak itt nagy, huzatos, vidékies kertek közepén. Szloboda Antónia, úgy képzelem, örökölte a jó négyháznyi telket – elvégre a rokonaié, a Luczenbacher családé volt a fél Kertész utca.
Az ősatyaként tisztelt Luczenbacher állítólag a Németalföldről érkezett a keresztény hadakkal felszabadítani a töröktől Magyarországot, aztán Szobon telepedett le, leszármazottai pedig kitartó szorgalommal egyszerű halászból egész Pestet ellátó fakereskedővé, illetve gőzhajó-tulajdonossá váltak. A valódi családalapító Luczenbacher János, akinek 1812-ben született lánya volt Antónia - később az esztergomi káptalani tiszttartó neje, a korán özvegységre jutott Szloboda Jánosné. Leánya, Antónia 1836. október 2-án jött a világra, Dömösön.
Luczenbacher Antónia öccse, Pál igazán sokra vitte: az anyagi érvényesülés jutalmaként szobi előnévvel nemesi címet is kapott, tagja lett a főrendiháznak és a székesfővárosi törvényhatóságnak, illetve a Fővárosi Közmunkák Tanácsának. Leszármazottai Wekerlékkel és Csáky-Pallavicinikkel keveredtek atyafiságba. Özvegy Szloboda Jánosné még fel-feltűnt a családi krónikaként szolgáló, bőbeszédű gyászjelentéseken mint együttérző rokon, de miután 1893-ban elhunyt, leánya már nem került rá az unokatestvérek partecéduláira. A címtárak „háztulajdonos”-ként, illetve „magánzónő”-ként jegyezték – de úgy tűnik, a Dob utcai telken és házon kívül más tulajdonnal nem számolhatott. Láthatóan kikopott a fényes rokonságból.
Ő maga persze nem lakott a rozzant öreg házban – a Kerepesiből Rákóczivá váló úton élt, a Rókus kápolnánál -, azt inkább kiadta. 1896 nyarán például itt működött Joanovits János vendéglős A Zöld Békához címzett népkertje, ahol a vállalkozó „jó magyar konyha és valódi magyar borok által” igyekezett a közönség bizalmát megnyerni, miközben minden nap „Rácz József magyar zenekara működött”. Díjtalanul fogadott „egyleteket, gyűléseket, mulatságokat” is, mígnem augusztus végén a szocialisták Rády Sándor vezetésével ide vonultak tiltakozni a cár bécsi látogatása és az „orosz antisemitizmus” ellen. A rendőrség a gyűlést betiltotta, a munkások végül „nyugodtan széjjel oszlottak”.
Szloboda Antónia már 1899-ben kért és kapott építési engedélyt egy háromemeletes bérházra, de a Kertész utca folytatásának megnyitása hosszú évekre útját állta az építkezésnek. Az új közterület mélyen beleharapott a magánzónő telkébe, és évekig tartott, míg kialkudta a fővárossal a megegyezést, amelynek értelmében méltányos áron végül is négy építési telekre tett szert, azzal a kötelezettséggel, hogy három éven belül építse fel a tervbe vett, dupla homlokzatú sarokházat.
Amit parádés gyorsasággal teljesített is. 1903-ban még ott roskadozott a régi ház fele a telken, 1904 őszén pedig már arról adtak hírt a lapok, hogy „Kotlár Pál szőregi 52 éves asztalos-mester, elmésen kieszelt s ügyesen összeállított nagy repülőgép-mintát mutatott be a Dob-utca és Kertész-utca sarkán épült pompás bérpalota egyik tágas termében. (…) A szép palota jószívű tulajdonosnője: Szloboda Antónia úrhölgy, szívességből bocsátotta eme célra a megfelelő nagy termet a derék föltaláló rendelkezésére”.
Knötgen és Bach ez idő szerint a József körút 29-ben tartott fenn irodát, s habár az ő munkájuk volt Országh Sándor orgonagyára Rákospalotán, az építészpáros együttműködésük röpke évei alatt ezt leszámítva nem foglalkozott mással, mint bérházak építésével. Több házuk áll a Ferenc körúton és a József utcában, csupa komor, robusztus, eklektikus monstrum.
Viszont nincs még egy, amelyiken a Szűzanya trónolna a gyermek Jézussal. Ez ugyanis egyértelműen Szloboda Antónia kívánsága volt, és nem véletlenül: a Luczenbacherek már évszázada a fáradhatatlan jótékonykodásukról voltak nevezetesek, ő maga pedig éppen 1898-ban tett alapítványt elhunyt édesanyja emlékére, a dömösi kálvária javára. Elhelyezett 500 forintot a Pesti Hazai Első Takarékban, amelyet aztán megtöbbszörözött, míg végül 1917-ben – zömmel az ő költségén – a régi helyén megépült az új keresztút.
A háztulajdonosnő négy évvel később hunyt el. 1921 júliusában bekövetkezett haláláról egyedül a Vasárnapi Újság adott hírt, két és fél sorban. Gyászjelentés sem készült. Ingóságai szobalányára szálltak, mert négy ember tanúsította, hogy korábban, egy uzsonnán szóban így rendelkezett. A sarokházat Brüll Jenő, a mellette lévő dupla telket a Gépkocsi Garage Rt. vásárolta meg az előttünk ismeretlen örököstől – hamarosan arra is nagy épület került. Negyedszázad sem telt el aztán, és a szűzmáriással együtt ezt is csillagos háznak nyilvánították.
