Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.
(Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában)
Ha nem látnánk semmi mást, csak az alkotmányos csőd szélén lépkedő Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát, már akkor is azt mondhatnánk: Ady Endre több mint százéves sorainál nincs időszerűbb, mert mintha a világ, az Egész, s amit róla gondoltunk, darabokra tört volna a XXI. század elejére. Mit sem látunk bizonytalanabbnak, sötétebbnek, mint a jövőt, amelybe a vakság érzetével ugrunk bele. Ki hitte volna, hogy a brit demokráciát alkotmányos válsággal megroppantja a Brexit? A vakon önző, hatalmi pártpolitika, az hogy a szigetország évszázadok óta legkorlátoltabb politikai elitje elhitette: a britek újraélhetik a nosztalgikus történelmi álmaikban létező birodalmi nagyságukat, ha magára hagyják a kontinens közösségét. Látjuk a történelemben talán első esetet, amikor egy demokrácia démosza szembeszáll az őt félrevezető politikai vezetőkkel, saját korábbi döntésével, miután kezdi megtapasztalni az elszigetelt nemzetállami lét valóságos hátrányait. Megtapasztalja, hogy félrevezették.
Az Egyesült Államokban még csendes a tömegtársadalom tömege, amely az elnöki székbe ültette Donald Trumpot, aki azt ígérte, kizárja a világot Amerikából. Azt bábozta el, hogy ő ki meri mondani, amit más nem, a közérthető semmit: America First. Most azt lessük, vajon korlátozni tudja-e a félnótás elnököt az amerikai demokrácia intézményrendszere. A két mintaállam sorsa jelzi: talán soha ilyen világot bomlasztó ellentétek nem feszítették a liberális demokráciát.
Voltak többen, akik évtizedekkel ezelőtt figyelmeztettek: a liberális parlamentarizmus intézményrendszere nem fog tudni ellenállni annak a kornak, amelyben az emberek véleményét a tömegmédia formálja, de amelyben a tömegmédiát azok a véleményvezérek uralják, akik el tudják hitetni magukról, hogy a nép valódi képviselői, miközben saját hatalmukért beszélnek.
Az elsiratott Egész
Mielőtt azonban reménytelenül a jövő feneketlen sötétjébe ugranánk, gondoljuk végig, mi is az az Egész, ami eltörött, s aminek darabokra hullása annyira megbénít bennünket, hogy hajlamosak vagyunk letargiába esni. Mert nem ez az első eset, hogy „a történelem viharaiba vetett” ember kétségbeesve forgolódik. Hány ilyen sorsfordító évtizedet éltek már meg a nemzetté lett népek, s miért kellene azt gondolnunk, hogy a „rend”, amely a két világháború káosza után a rövid XX. század végére kialakult, s amely most megint a „káoszba” tart, nem teremt-e újabb rendet? Nem rajtunk múlik-e, milyen lesz ez a rend?
A siratott Egész nem sok ideig volt egyben. Az Egyesült Államokról a kilencvenes évek elején a világ elhitte/el akarta hinni, hogy egyeduralkodó lesz. Senkinek nem jutottak eszébe az amerikai George F. Kennan diplomata és történész 1940-ben, Berlinben leírt szavai: „Egyetlen nép sem elég nagy ahhoz, hogy az egész világ ura legyen”. A Nyugat eufóriába esett, mert nem csak a „szocialista világrendszer” gazdasági berendezkedése omlott össze, hanem az a marxi történelemfilozófia is, amely ezeket a gazdaságokat ideológiailag megalapozta, és amelynek alapja a történelem „felismert belső logikája” volt. Az, hogy a termelési módok és az osztályharcok törvényszerűen határozzák meg a mindenkori politikai felépítményt, azt a közösséget, amit az emberek maguknak szerveznek. A „fejlődés iránya” – a szocializmus/kommunizmus győzelme - meghatározott, törvényszerű.
1989-ben aztán a valóság megcáfolta, hogy létezne ez a belső logika, a történelem kerekét visszaforgatták a kelet-európai nemzetek, amikor visszaléptek a polgári liberális demokrácia politikai formájába. (Más kérdés, a kommunizmushoz közük nem volt.) Francis Fukuyama pedig meghirdette a történelem végét, a liberális demokrácia világgyőzelmét. A liberális demokrácia ezzel maga is belemerevedett a „kommunizmus” hitébe: a történelem belső logikája őt igazolta, a hegeli világszellem, lám, benne teljesítette ki önmagát. Az önfeledt lubickolásban elfeledkezett nem csak az atomhatalom-autoriter Oroszországról, a gazdaságilag emelkedő autoriter-félkommunista Kínáról, Ázsiáról, hanem saját belső mozgásairól is. Mindenekelőtt arról, hogy miközben éppen tort ül Marx kisajátítóin, nem gondol saját tömegtársadalmának emberére. A liberális demokrácia dinamikáját vesztette. Ma Fukuyama is álmélkodva cincálja a kiútnak tetsző nacionalista identitás-keresést, amely bomlasztja a liberális demokráciát. Pedig a lázas kutakodás nem jelez mást, mint hogy a népfelség nem érzi jól magát a liberális demokráciában, amely a már sajnálatosan megunt francia forradalom óta képtelen újat mondani, csak önmagát ismétli. Szabadság, egyenlőség, testvériség – szép, érvényes elvek, de nincs, aki megmondja, mi következik belőlük a politikai berendezkedés jövőjére nézve. Ezért nem elég kiátkozni a populizmust és vezéreit, meg kellene érteni a lényegét, s nem összekeverni a populizmust meglovagló autoritereket a tömegtársadalom hangjával - akkor sem, ha az önjelölt vezéreket visszhangozva mind hangosabban keresi a kiutat a múltban.
Feléledő szellem
A XX. század két világégése megmutatta, mi lesz abból, ha az ember csak mint egy politikai nemzetállam tagja tudja meghatározni önmagát. Szellemében újraéled Hitler nacionalista tömegforradalma, amelyben a Vezér a népet is államosította, alárendelve így a tömegembert a Führer által meghatározott kollektívumnak. (A forradalmárból gyorsan államférfivá lett Sztálin, a már említett ideológiai vezérlettel, ugyanezt tette Oroszországban.) Mégis igaza lehet Fukuyamának, amikor az antifasiszta narratíva lecserélését szorgalmazza. Mert nem csak a nép nevében tündöklő politikai autoriterek az érdekesek, hanem maga a tömeg is az. Az ipari társadalmak tömege, amely a marxi „jóslat” beérésének következtében immár egyetemesen érintkezik – „a világ összezsugorodott” -, s a XXI. század elejére már úgy gondolja, hogy megérett arra, hogy a hatalmat ne csak ellenőrizze a parlamentáris intézményeken keresztül, hanem egy közelebbről meg nem határozott, de vágyott közvetlen demokráciában maga kormányozzon. Az ilyen közhatalom-gyakorlásnak azonban nincs életképes példája, szükségképpen a nemzetállami keretek közé szorul és szorítják vissza a populista autoriterek.
Ugyanakkor volna mit megfontolni a XVIII. századi brit történész, Gibbon megjegyezéséből: ha a politikai hatalmat az „ormótlan sokaság” kezébe adják, akkor először visszaélnek vele, majd pedig odaadják az első és legalkalmasabb diktátorjelöltnek, hogy ő használja kénye-kedve szerint. Ha Gibbon szavai igazak, és ha lemondunk a történelem belső logikájának kereséséről, akkor is csak annyit mondhatunk: az arisztokratikus uralkodás évszázadai után a XXI. századra általánossá vált a népuralom, a népfelség elfogadása a világon. (A brit monarchiában is „csak” nemzetösszetartó jelképként maradt fenn a királyság.)
Totális gazdaság
Fukuyama azonban a liberális demokrácia mellett a - sokak szerint ábránd - szabadpiaci liberalizmus győzelméről is beszélt. Tény, hogy a gazdasági globalizáció megállíthatatlannak tűnik. Ez az ész mértékétől függően megszenvedett, vagy megélt globalizálódás önmagában is komikusan meghaladottá tehetne mindenfajta retrográd nemzetállami nacionalizmust. Amikor a politikusok és a közgazdászok világgazdasági erőkről beszélnek, általában a nemzetállamokra utalnak, és a nemzeti össztermék, a GDP alapján rangsorolnak. De az ilyen listákról lassan megfeledkezhetünk. Mind több közgazdász beszél a nagyobb városok és az agglomerációk kombinációiból álló megarégiókról. Ebben az értelemben nem Kína, hanem a sanghaji megarégió versenyez nem Ausztriával vagy Magyarországgal, hanem a Bécs-Budapest megarégióval. Furcsán párhuzamos létű a globalizált világ: a cégek nemzetállami határokon átnyúló uralma a nemzetállamok fölött, s a globális gazdaságot regionálisan működtető megarégiók. (Ma több mint kéttucatnyit tartanak nyilván: 11 Ázsiában, 10 Észak-Amerikában, 6 Európában, 1 Latin-Amerikában, 1 Afrikában, és még egy Afrika és Ázsia határán van.)
A globalitás egyensúlytalanságai és a globális kapitalizmus által teremtett mélyülő szociális egyenlőtlenség - aminek érzékelhető korrigálására a nemzetállamok már, a nemzetközi szervezetek pedig még nem képesek - azonban új életre kelti a gazdasági és politikai nacionalizmust. A hirtelen haragú baloldallal pedig feledteti, hogy az individualista kapitalizmus a Holdra segítette az emberiséget, megnövelte az átlagéletkort, a történelemben páratlan mértékben emelte az életszínvonalat, s megteremtette annak lehetőségét, hogy az emberiség globálisan, a maga totalitásában, nembeliként tekinthessen önmagára. S persze közben a kapitalizmuson nyugvó civilizáció tönkreteszi a Földet, élhetetlenné teszi az ember saját természeti közegét. A nemzetállami keretekbe szorított tömegember pedig csak lassan érti meg, hogy a globális kihívásokat a nemzetállamok nem tudják megoldani, azokra csak globális válasz lehet érvényes.
John Stuart Mill nyomán feltehetjük a kérdést: amikor minden politikai erőfeszítés a technikai problémák megoldására, a környezetvédelmi ügyekre és a mesterkélt fogyasztói kereslet kielégítésére irányul, nem fogunk-e nosztalgiát érezni a régi vágású bátorság, képzelet és idealizmus iránt? Nem éppen ezt tesszük-e, amikor a múlt Egészében keressük a káosz teremtette jövő új Egészét? Tartsuk észben: az ember több mint esendő. A magát túl civilizáltnak képzelő ember könnyen leveti a kulturáltság szakadozott köpönyegét, és vágyni kezdi az egyszerű és nyílt barbárságot, hogy nyers erejét érvényesítse a gyengébbnek gondoltak fölött.
Képtelenül őrlődik a kapitalizmus és neki mindeddig legbujább ágyasa, a liberális demokrácia. Arra gondolunk, amire John Lukacs amerikai-magyar történész, aki 1989 augusztusában azt írta George F. Kenannnak: „Úgy látom, az intézmények és eszmék, melyek irányítása alatt a nyugati népek ma élnek, lényegileg alkalmatlanok az új problémáik megoldására.” Fogalmazhatunk erősebben is: a liberális demokráciák válságban vannak, mert a globális gazdaság kidobja ágyasát, az pedig a birodalmaktól óvakodó nemzetállami álmokkal kardozva képtelen globális intézményrendszereket megszervezni.
Az „új problémák” azzal kezdődtek, hogy a II. világháború után, tőke és közösség közötti egyezséggel létrehozott európai jóléti állam kereteit kinőtte a gazdaság és a tömegtársadalom embere. A társadalmi békét fenntartó egyezség alapja az volt, hogy a közjó szolgálatában kiegyezett a tőke és a politikai berendezkedés. Ez a társadalmi béke azonban legalább már a múlt század 60-as-70-es éveiben megbomlott. A mélységi mozgást a felszínen jelezte a ’68-as forradalmi hullám, az életforma teljes átalakulása, ami siettette, hogy a valódi szerkezeti ellentmondások élesen megfogalmazódjanak. De aztán a kelet-európai rendszerváltozások elfedtették az eufóriába esett Nyugattal saját rejtőző gondjait, hátráltatták abban, hogy a társadalmi elégedetlenség valódi okait kezelje. A demokrácia-hiátusban szenvedő Kelet-Közép-Európa hirtelen a Nyugat része lett: gazdaságilag nagy hasznot hozó, tápláló köldökzsinór-piac, politikai intézményekben pedig partner, miközben a Kelet exportálta Brüsszelbe minden történelmi hordalékát, amit a felkészületlen Nyugat nem tudott kezelni, s talán meg sem értett.
Ez a fejlettségében vegyes tömegdemokrácia – a félig egyesült Európa - feszíti szét a liberális parlamentarizmus kereteit annyira, hogy elgondolkodhatunk Arisztotelész állításán: egyetlen totális rendszer sem lehet jó. A totális népfelség sem. Akkor meg mi? A választ kereső, s a Nyugat hanyatlását hirdető keleti diktátor-önjelölteket segíti a technikai forradalom által felpörgetett kisajátított nyilvánosság, a valóság árnyjátéka, amelyet a nyilvánosságnak szánt média mutat, s az a hit, amelynek egyik ősforrása talán az első világháború utáni Oswald Spengler. A Nyugat alkonya, amely a Nyugat általános hanyatlásáról beszél. Amiből mára annyit biztosan látni: az inga visszaleng, a Nyugat elveszíti a világban a felvilágosodás óta betöltött vezető szerepét, Ázsia felemelkedésével valamiféle új egyensúly jön létre. Kapkodni nem érdemes: e felemelkedést egyelőre csupán a növekedést és kevésbé az élet minőségét figyelő rangsorok, a hagyományos nyugati koordináta-rendszer jelzi. Nincs ok rá, hogy a Kelet akár gazdasági, akár társadalmi mintaként szolgáljon, hiszen egyelőre a Nyugat technológiájából növekszik. Nincs ok rá, hogy Spenglert kövessük, aki azt állítja: a Nyugat pusztulásra van ítélve, ha csak egy új Cézár nem jelenik meg, egy nagy megváltó alak, aki majd megváltja a Nyugatot a fáradtságtól, a dekadenciától, az elfinomodástól.
Inkább kérdezzünk: új Egészre vágytok? Akkor ne unjátok a francia forradalmat, a felvilágosodást, ne fosszátok meg trónjától az Észt, ne kezdjetek hinni a mindentudó új cézárokban, inkább azon törjétek a fejeteket, hogyan tudtok nembeli gazdasági hatalmasok után politikai hatalmasok lenni. Megtalálni azt a társadalmi formát, amely felválthatja a Földet felzabáló kapitalizmust egy lakható bolygóval, az élet minőségével, a minőségi élettel. Mert, ha elfogadjuk Arisztotelésztől, hogy az ember közösségi lény, és azt sem feledjük, hogy az individuum a történelem teljesítménye, akkor nem tehetünk mást, mint bízunk ebben az individuumban, hogy ismét megtalálja a harmóniát, a közösség, az önigazgatás Egészét.
