Brit egyenruhában, beduin fejkendővel parádézott Versailles-ban a békekonferencia médiasztárja, az ifjú Thomas Lawrence ezredes. Híre megelőzte. Már akkor, 1919-ben Arábiai Lawrence-ként emlegették, pedig csak évtizedek múlva csináltak filmet a kalandjairól Hollywoodban, Peter O’Toole-lal, ádáz tekintetű arabokkal és idomított tevékkel.
A tiszt személye körüli felhajtásban döntő szerepe volt egy amerikai haditudósítónak, aki pályafutása nagy sztorijához építette hősének egzotikus mítoszát. Azelőtt, békeidőben Lawrence a Közel-Keleten régészkedett. Beszélt arabul, ismerte a szokásokat, az iszlámot. A brit katonai hírszerzés fantáziát látott benne az első világháború kitörésekor. Azzal a feladattal küldték a sivatagba, hogy a török uralom ellen lázítson. Felkelést robbantott ki, a helyiek szabotázsakciókat hajtottak végre, városokat foglaltak el. Cserébe Lawrence nem fukarkodott az ígéretekkel. Az arabok bíztak benne, hogy sok évszázados ottomán hódoltság után végre független államot alapíthatnak, és Jeruzsálem is része lesz. Csakhogy ezalatt Balfour külügyminiszter a zsidóknak ígért „nemzeti otthont” Palesztinában, cionista önkéntes légiókra és Rotschild támogatására számítva – drága dolog a háború.
Egyik londoni ígéret sem volt őszinte. A végét járó török birodalmat papíron már azelőtt, 1916-ban felosztották egymás között a szövetségesek. A britek kapták Palesztinát és Irakot, a franciák Szíriát és Libanont, az oroszok Konstantinápolyt és Anatóliát. Viszont a következő esztendőben, a petrográdi fordulatra hivatkozva az oroszokkal kötött alkut is felrúgták a nyugatiak. Válaszul Leninék nyilvánosságra hozták a cárral aláírt titkos megállapodást. Így a béketárgyalásokon már mindenki tudta: a brit kormány hazudott. Kínos lehetett az arab ügy ünnepelt bajnokának, Lawrence ezredesnek, de hát neki kefijával a fején is a birodalmi érdeket kellett szolgálnia.
Versailles-ban a britek megkaparintottak, amit csak tudtak. Az új „mandátumterületekkel” a birodalom nagyobbra dagadt, mint valaha: akár egy pattanásig fújt léggömb. Csalóka volt a dicsőség. A század elejére elúszott, amin a viktoriánus világuralom alapult, a tengerészeti, gazdasági, technológiai fölény. Hanyatlott a hajógyártás, a textilipar, a szénbányászat. Mindennek tetejébe az állam súlyosan eladósodott a váratlanul hosszú háborúban.
A nép hangulatát nem rontották efféle kellemetlen hírekkel a Westminster urai. A gyanútlan angolok azt képzelték, továbbra is ők diktálnak a világnak. Kegyetlen kiábrándulás lehetett, amikor egy emberöltővel később a soron következő, még förtelmesebb háború kipukkasztotta a lufit. Palesztinával együtt elveszett a koronagyémánt, India is. Véres, máig eleven konfliktusokat hagyott örökül a brit uralom. A megalázó szuezi kudarc után sorra vívták ki függetlenségüket az afrikai kolóniák. A hatalmas birodalomból egy identitászavaros kis szigetország maradt.
Arábiai Lawrence nem érte meg a széthullást. Dorseti háza közelében motorkerékpárral karambolozott, és szörnyethalt 46 éves korában, 1935-ben.