A sólet vallási ügy. Nem úgy, de az. Korántsem mindegy, teszem azt, hogy az ember mikor teszi bele a húst, a gerslit vagy a babot. Apropó bab. „Májbabot vegyél, az öregasszonynál a piacon. Ha bemész, jobbra hátul keresd, és mondd, hogy sólethez lesz.”
Az efféle bibliai utasításokat az ember betartja, ha élete első önálló sóletjére készül, mert fél az Anya haragjától. Miközben az Apa megfellebbezhetetlenül állítja, hogy „csakis vesebabot használj, abból is a nagyobb szeműt, hogy hosszú életű légy e földön!” És akkor még nem beszéltünk egyes civilizációkról, melyek különféle gyökérzöldségeket, sőt burgonyát is rendelnek a sólethez, míg mások rántással sűrítik.
A legnagyobb misztérium persze a belevaló hús. Abban az összes világvallás egyetért, hogy csakis libát és marhát pakol az ember a sóletbe, de az olyan kérdésekről, hogy szegy vagy oldalas, nyak vagy mell, évszázadok óta heves viták zajlanak mindenhol, ahol a sólet készítésének kérdése egyáltalán felmerül.
Mostanában sokat gondolok Bächer Ivánra. Egyrészt mert vele lehetett verbálisan a legjobbakat főzni. (Ezt úgy kell elképzelni, hogy leült vele az ember a Pikolóban, és azt mondta teszem azt, hogy marhahúsleves. És akkor az Iván nem azt mondta, hogy ahhoz lábszár kell, hanem, hogy a Jenőtől kell hozzá valami hús, de csak csütörtökön, mert szerdán még nincs, pénteken meg már csak a resztli marad.) Másrészt, mert minden beszélgetésünk olyan volt, mintha Náhum prófétával vitatnám meg a napi ügyeket. Alig tévedett valamiben, ami a jelent illeti, pedig már több mint hat éve a fenti asztaltársaságnak főz.
Ivánnak volt egy különleges tulajdonsága: bármit tett vagy mondott, a számára fontos emberek mégis szerették, és bizonyos dolgokat egyszerűen elnéztek neki. Az egyik ilyen dolog a sóletje volt. Az ő falujában – a Pozsonyi úton, a Jászai Mari tér és a Szent István park között – alapvetően liberális beállítottságú emberek élnek, ami azt jelenti, hogy – bár vitatják –, de hajlandóak bizonyos körülmények között elfogadni a töltött libanyak helyett a konfitált kacsacombot is. Egy dolog van azonban, amit kizárólag az olyan szellemi óriásoknak bocsátottak meg, mint amilyen Iván volt. Ez pedig a gyulai kolbász. A sóletben.
Anélkül, hogy részletekbe menően taglalnánk a sólet és a sertéshús antagonisztikus ellentétét, elégedjenek meg annyival, hogy a gyulai kolbász a sóletben liszt a tejbegrízben, csirkemell a székelykáposztában, pulyka a véres hurkában. Egyszóval tréfli. Tény viszont, hogy finom lesz tőle a sólet. Ezt mindenki tudja a faluban, de nem beszélünk róla, ahogy az eltévelyedett fiúról és a megesett lányról sem beszélünk társaságban. Nem illik.
Már nagyon beteg volt, amikor a szokásos éves sólet mustrára vártuk. Az asztalon ott sorakoztak a lábosok, római tálak és fazekak, kinek-kinek a sajátja, és mindenki meg volt győződve róla, hogy az övé a legjobb. Iván egy piros zománclábossal érkezett, alig fél órás késéssel. A babok között két szál kolbász hirdette: minden csak hit kérdése. A versenyt persze megnyerte. Mondom, nagyon szerettük.