Amikor száz esztendeje, 1919. március 21-én kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot, Wilson amerikai elnök úgy látta, hogy a budapesti fordulat alapvetően nem a kommunizmusról, hanem a magyarok nemzeti érzéséről, az ország területi integritásának a megőrzéséről szól. A korabeli külföldi kommentárok is nacionalistának nevezték a Tanácsköztársaság vezetőit, akik a hírhedt Vix-jegyzék ellen tiltakozva ragadták magukhoz a hatalmat, Így volt ezzel a magyar társadalom jelentős része is, amely az első hetekben elsősorban azért támogatta a Tanácsköztársaságot, mert tőle várta legalább a színmagyar területek megvédését az antant szövetségeitől.
De a nemzeti érzés mellett természetesen erős volt a társadalmi változás iránti vágy is. A négy és fél esztendős háború kivéreztette, nyomorba döntötte az emberek nagy részét, míg a háborús elit hatalmas profitra tett szert sok százezer katona halála árán. A Monarchia magyar részén csak egy szűk rétegnek volt szavazati joga, a tömegpárttá nőtt szociáldemokraták nem képviselhették a munkásságot a parlamentben, a falun pedig feudális viszonyok uralkodtak. Az új rendszer a honvédelem mellett azonnal állami kézbe akarta venni a gazdaságot, az oktatást, a lakásgazdálkodást, bevezette a nyolc órás munkaidőt, évszázados egyenlőtlenségeket próbált meg hetek alatt megszüntetni. Babits Mihály ekkor kapott egyetemi katedrát, pénzszerző látványosságból ekkor vált nemzeti kulturális projektté a filmgyártás, s a Tanácsköztársaság idején szavazhattak először nők Magyarországon.
A „holnaptól minden másképp lesz” láza olyan heves volt, hogy a földreform helyett azonnal állami gazdaságokat szerveztek, elidegenítve ezzel először a parasztságot, majd az élelmiszerválság miatt a városi lakosságot is. A régen esedékes demokratikus és szociális reformok kapkodó, éretlen ötletekkel párosultak. A Tanácsköztársaság zömében huszonéves vezetői az orosz frontról hazatérve Lenin hosszabb távú stratégiájából keveset, de a háborús erőszakból annál többet megtanultak.
A Tanácsköztársaság tárgyilagos megítélésére az elmúlt száz esztendőben nem volt lehetőség. A baloldal sohasem vállalta fel teljesen, részint diktatórikus vonásai miatt, részint azért, mert a legtöbb vezetőjét később kivégezték Moszkvában. A jobboldal elvadultan gyalázta és gyalázza, azt feledtetve ezzel, hogy a Tanácsköztársaság katonái fegyveresen harcoltak az ország megcsonkítása ellen, míg Horthyék aláírták a trianoni diktátumot. A nyugati baloldal megértőbb volt az emlékével. Az 1919-es vörös plakátok a nemzetközi avantgarde megbecsült értékei, Hemingwaytől mai francia és amerikai történészekig megannyi rokonszenvező írás jelent meg a Tanácsköztársaságról, s a fehérterror elől menekülő magyar értelmiségiek csodálatos karriert futottak be a szabad világban.
Néhány történelmi tényt mindenképp érdemes rögzíteni. Nem igaz, hogy csak egy maroknyi kommunista kezdeményezte, hiszen a szociáldemokrata pártnak egymillió tagja volt, akik nagy többsége támogatta a Tanácsköztársaság kikiáltását. Amelynek vezetői között lényegesen több volt a szocdem, mint az orosz hadifogságból hazatérő bolsevik. Minden ember halála tragédia, de a vörös terror kevesebb életet követelt, mint a Károlyi-rendszer idején elkövetett atrocitások és még inkább a fehér terror. Szamuely Tibort már június közepén félreállították, néhány szélsőséges híve puccsot is akart szervezni az érdekében. A helyi direktóriumok jelentős része nem politikai, hanem mai szóval civil kezdeményezésként jött létre. A Horthy-rendszerben kezdetben tárgyilagos értékelések is megjelentek az eseményekről, elsősorban hadtörténeti vonatkozásban. A „patkányforradalmas” jellegű gyalázkodás egyértelműen antiszemita indíttatású volt, s az is maradt mindmáig.
A Tanácsköztársaság történelmileg természetesen sikertelen vállalkozás volt. Legszebb fejezete a kultúrához, a művészetekhez kötődik. A magyar századelő progresszív irányzatai ekkor teljesedtek ki. Budapest május elsejei dekorációi a kor legmodernebb művészetét ötvözték az agitáció legkorszerűbb eszközeivel. Az 1945 utáni évtizedekkel szemben az akkori baloldali politikusok a lehető legmodernebb művészeti irányzatokat támogatták és népszerűsítették. lllyés Gyula joggal állapította meg, hogy „a Tanácsköztársaság bukása a magyar avantgarde bukása is volt”. A bukás után a legnevesebb művészek elhagyták az országot, mások beleszürkültek a kisállami nyomorúságba. Az emigrált filmesek megteremtették a brit mozit és gazdagították az amerikait, a tudósok külhonban kaptak Nobel-díjakat. Mire 1920-ban Trianonhoz értünk, a magyar kultúrát már megcsonkította a konzervatív ellenforradalom.
A Tanácsköztársaság minden tárgyszerű kritikája jogos. De ha a magyar baloldal mindenestül megtagadná, akkor önmagát fosztaná meg a múltja egyik izgalmas és tanulságos epizódjától.