A bolygók a csillagukat körülvevő gáz- és porkorongból alakulnak ki, pályájuk pedig folyamatosan változik, ahogy hatnak egymásra és a korongra. Az egymáshoz közeli bolygók esetén a legstabilabb pályák között úgynevezett rezonancia áll fenn: a bolygók keringési időinek aránya kis egész számok hányadosával írható le.
A Kepler-űrtávcső adatai szerint azonban vannak bolygók, amelyekre nem az ilyen elrendezések jellemzők. Az űreszköz jó néhány olyan kompakt, többszörös bolygórendszert talált, ahol a bolygók kevesebb mint száz nap alatt kerülik meg a csillagukat. Ezeknek meglepően nagy hányadában a bolygók nem a rezonáns pályákat foglalják el. Például a közelebbi bolygó 3,2-szer kerüli meg a csillagot, míg a távolabbi párja kétszer.
Ennek oka az lehet, hogy valami kitolja a bolygókat a rezonanciából. Korábban úgy gondolták, hogy maguk a bolygók okozzák a disszonanciát, de hogy miképpen, az rejtély maradt. A Yale Egyetem munkatársai, Sarah Milholland és Gregory Laughlin, most a Nature Astronomy folyóiratban azt a feltevésüket tették közzé, hogy az exobolygók forgástengelyének ferdesége lehet az oka - írta a Csillagászat.hu.
Ha egy bolygó tengelye kibillen, a csillaga idővel visszahúzza azt a helyére. A Hold és a Föld helyzete is így rendeződött nem sokkal a kialakulásuk után. A Föld árapály-ereje egy dudort húzott a Hold egyenlítőjére. Erre a kisebb távolság miatt erősebben hatott a Föld tömegvonzása, mint a Hold többi részére, a húzóerő fokozatosan lelassította a Hold forgását, és annak periódusidejét a Föld körüli keringéséhez igazította. A folyamat során a Hold forgási energiájának egy része keringési energiává alakult, és ezáltal távolabbra került a Földtől. Az óceánok árapály-jelenségének köszönhetően, amit a Hold okoz, égi kísérőnk még most is nagyon lassan távolodik tőlünk, a Föld forgása pedig lassul.
Hasonló folyamat zajlik le a bedőlt tengelyű bolygók esetében: ahogy a csillaguk árapály-ereje igyekszik egyenesbe billenteni a tengelyüket, lassan távolodnak tőle. Ahhoz, hogy eltávolodjanak a rezonanciapályától, megfelelően hosszú ideig bedőlve kell maradniuk; a csillag tömegvonzása csak hosszú idő alatt tud a pályájukon változtatni.
Ha ezek a bolygók erősen bedőltek, annak meg kell mutatkoznia abban, ahogy a csillaguk körül keringve infravörösben változik a fényességük. A legextrémebb esetben, ha a bolygó teljesen az oldalára dőlt, mint például az Uránusz, akkor a nappal és az éjszaka fél-fél évig tart egy adott féltekéjén. A Spitzer űrtávcső vagy a jövőben üzembe állítandó James Webb-űrtávcső segítségével észrevehetjük a jellegzetes mintázatokat az infravörös fénygörbékben.
Az még nem egyértelmű, hogy az elmélet mennyire általánosítható az exobolygókra - magyarázta Millholland.
