Hogy értékeli a csütörtöki sztrájkot, siker vagy kudarc volt?
Ambivalens érzéseim vannak. Ha a kormány nem blokkolja utolsó pillanatban a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) nagy értékű szolidaritási akcióját, akkor sikernek tartanám. Nem a sztrájkolók létszáma miatt, hanem azért, mert létre tudott jönni, ami azt mutatja, nem fogadják el a dolgozók a rájuk nézve hátrányos kormányzati lépéseket. A sajtó részéről pedig nagy volt az érdeklődés, az üzeneteink rengeteg emberhez jutottak el.
Az nem kudarc, hogy hatodik alkalommal kellett sztrájkot hirdetni az önkormányzati szférában és a kormány ma ugyanúgy nem ad egy fillért sem az itteni béremelésekre, mint korábban?
Ez nem a mi kudarcunk. A kormány valóban nem ad a költségvetésből, pedig ez egy morzsa lenne a büdzsében. Arra viszont rá tudtuk szorítani, hogy az illetményalapot megemelhessék, ahol erre lehetőséget ad az adóbevétel, és idén 11 milliárd forintot adnak át a gazdagabb települések a szegényebbeknek a legalacsonyabb bérek megemelésére.
Az sem kudarc, hogy a decemberi, januári kollektív lelkesedés után a közszféra szakszervezetei közt magára maradt az MKKSZ?
Lehet, hogy ez kevésbé látszik, mint a versenyszférában, de vannak partnereink, van mozgás, elindult egy folyamat. Azt eleve nem gondoltam, hogy mindenki egyszerre fog lépni, mert mindenkinél máshol szakad el a cérna. De kialakult egy közös gondolkodású szakszervezeti mag, az pedig egy új perspektíva, hogy sok pedagógus a napi béréről is hajlandó lett volna lemondani, hogy kifejezze a szolidaritását a köztisztviselők akciójával.
A PDSZ egy fecske az 500 létező szakszervezet között!
Korábban viszont ez sem volt. Mi arra koncentrálunk, hogy megmozdult a társadalom, igény van a változásra, ezért megtesszük, amit lehet, ha jönnek velünk, jó, de ha még nem, akkor sem esünk kétségbe.
Erre gondolt, amikor az egyik rendezvényen azt mondta, az emberi helytállás próbája volt ez a nap?
Igen, mert ma még nem természetes kimondani, felvállalni a közszférában a véleményét az embereknek. Sajnos a politika nagyon beavatkozik ebbe a világába. Az egyén tart attól, hogyan ítélik meg a munkáját és a sztrájkhoz való jogát is. Számolnia kell a szavai és a sztrájkhoz való csatlakozása következményével, aki ellenvéleményt nyilvánít, sztrájkjogával él, komoly kockázatot vállal.
Azt elmondta, 7500-an sztrájkoltak az önkormányzatoknál, de azt nem, hogy a központi igazgatásban mennyien. Ennyire kevesen voltak?
Nem ez a lényeg, hanem az, hogy megvolt a törvényes alapja a sztrájknak. A központi igazgatásban, minisztériumokban, állami hivatalokban, kormányhivatalokban már a munkabeszüntetés előkészítését is akadályozták, nem engedték kitenni a plakátjainkat, letiltották az elektronikus leveleinket. Cserébe a civilek mellénk álltak, a közvéleményben erősítették, nem lehet emberekkel úgy bánni, ahogy a kormány teszi a saját hivatalnokaival, hogy elveszi a szabadságukat, évente egy hónappal tovább dolgoztatja őket, csökkenti a fizetésüket. A tíz-húsz perces civil akciók azt üzenték, a kormány ne dőljön hátra nyugodtan. Eddig megtehette, hogy nem ült le velünk a kötelező tárgyalásokra sem, és mondhatta, kirúglak benneteket, ha sztrájkoltok. Ennek a gondolkodásnak véget kell vetni és ha az eddigi akciók nem voltak elég hatásosak, akkor kitalálunk valami újat.
A versenyszféra akcióira felkapták a fejüket az emberek, de a közszféra tiltakozásaival a közvélemény sem foglalkozik. Miért?
Mert csak lassan kezdik megtapasztalni, hogy ha nincs tisztességes egészségügyi ellátás, akkor meghalnak a rokonaik, ha nincs elég tanár, a gyerekeik nem tudnak felkészülni az életre. De egy társadalmat nem lehet úgy felépíteni, hogy nem fizetik meg az elvégzett munka árát. Ha az ügyfelek észreveszik, hogy nem kapnak tisztességes közszolgáltatást, az már visszaüt a döntéshozókra is. A közszféra szakszervezetei már nem hallgatják el a problémákat, de még gondolkodunk a módszereken, hogy erre miként hívjuk fel a figyelmet. Azért nem könnyű ez, mert most rúgták ki a környezetvédelemhez, építészethez értő szakembereket, de a híd majd csak húsz év múlva omlik össze, amit az agyonterhelt, más területhez értő szakemberek engedélyeznek.
Mi érdeke fűződik a kormánynak a közszféra leépítéséhez?
Ezt nem tudom megmondani, de az biztos, hogy az államnak a közösség érdekét kellene szolgálnia, mégsem ezt teszi. A direkt lenyomott bérek tönkretették az országot, elment egymillió magyar. Ezért van a követeléseink között a munkaügyi kerekasztal megalkotása, mert ezt a folyamatot meg kell állítani. Nem sírni kell a munkaerőhiány miatt, hanem meg kell alkotni azokat a munkaügyi szabályokat, amelyekkel vissza lehet hívni őket.
Ki figyelmezteti erre a kormányt? Elhallgattatták a kritikus hangokat.
Vannak azért, csak az ország vezetői még homokba dugják a fejüket és úgy tesznek, mint ha nem hallanák. Amikor majd az ügyfelek, a közvélemény is átveszi a morgást, akkor kénytelenek lesznek meghallani. Egy társadalmi krízisben élünk, aminek az alapja a számtalan foglalkoztatási torzulás, és ez nem maradhat így.
De nem változik az irány, folytatódnak a kirúgások.
Március 5-én sok embert küldtek el megyei kormányhivatalokból, ahol akkor tudták meg, mekkora az engedélyezett létszámuk. Feltételezhetjük, hogy a megemelt államtitkári, helyettes államtitkári fizetéseket az így megspórolt pénzből akarják fedezni, mondván, legfeljebb egy kicsivel megint többet dolgoznak a megmaradt tisztviselők.
A jövő héten szembesülünk a baj nagyságával, amikor a központi igazgatásban mindenki megkapja az új kinevezési okmányát?
Már látszik ez, sorra kapjuk a telefonokat, hogy az emberek elégedetlenek.
Nem kapták meg a beígért 30 százalékos emelést?
Nem, még a 20 százalékot sem. Az a legnagyobb kifogásunk, hogy ebben a körben nincs mérce, nincs életpálya, sem a dolgozó, sem a vezető nem tudja, mennyit kellene kapnia, adnia, a vezető úgy dönt, ahogy akar. Az biztos, hogy az átlagbérük nem tart lépést a feladat nagyságával.
Ilyen viszonyok közt hogy lehet elhinni a szociális államtitkárság ígéreteit?
Nem lehetünk bizalmatlanok állandóan, mert akkor nem lesz semmi elmozdulás. Az ágazat dolgozói valóban nem hiszik el, hogy a kormány kollektív szerződést, béremelést akar, sok kétkedő jelzést kaptunk. Épp ezért nem szüntettük meg a sztrájkkészültséget, csak csütörtökön nem tartottuk meg a sztrájkot a szociális szférában.
A tárca ígéreteiben mekkora szerepe volt annak, hogy a Cser Ágnes vezette MSZ-EDDSZ is csatlakozott a sztrájktárgyalásokhoz?
Nem csatlakozott, csak egymás mellett ültünk. Korábban a kollektív szerződés előkészítésén együtt dolgoztunk, de amikor a sztrájkköveteseinket megfogalmaztuk, az MSZ-EDDSZ elnöke felmondta a korábbi koalíciós partnerséget. Most pedig a minisztérium őt is meghívta, mondván, azok üljenek egy asztalhoz, akik erről korábban már tárgyaltak. Sok szempontból kemény volt ez az egyeztetés.
A szociális ágazat bérei a sor végén vannak. A köztisztviselőkről, önkormányzati dolgozókról van összehasonlító adat?
A tagdíjak alapján látjuk, hogy mennyire keveset keresnek ezeken a helyeken. A közszolgálati dolgozók fizetésében már Románia is megelőzött bennünket, ott már van diplomás minimálbér, nálunk hiába kérjük és sorolhatnám a hibás foglalkoztatási döntéseket. A Német Szakszervezeti Szövetség elnöke például nemrég bejelentette, hogy náluk nem német állampolgárok már rendőrnek is jelentkezhetnek, mi pedig még mindig azt gondoljuk, majd az ukrán munkaerő megoldást jelent a hazai munkaerőhiányra.
Hallani arról, hogy készül egy szakszervezeti törvény, ami majd kívülről megmondja, mit tehetnek és mit nem a szakszervezetek.
Úgy tudjuk, már kész van, de a választásokig nem akarják nyilvánosságra hozni.
Kifelé a szakszervezetekkel a munkahelyekről?
Igen, és ahogy halljuk, az a szándék, hogy ne legyen munkahelyi tagdíjlevonás, vagyis nehezített pályára kerülünk.
Ez megfojtja a szakszervezeteket.
Valószínűleg ez a cél.
