Januárban elkezdődött a nemzeti konzultáció. Hogy hol? Franciaország-szerte! Hogy miért? Mert a korábban oly’ magabiztos, már-már küldetéstudatos Macron elnök hatalmát megrengette a „sárgamellényesek” lázadása. Levelet is küldött népének, hangsúlyozva, megérti őket, a dühüket. A „gazdagok elnöke” eljutott odáig, hogy e szavakkal ítélje el azt a gazdasági rendszert, amelynek – életútja és politikája alapján – valójában feltétlen híve: „az ultraliberális és pénzügyi kapitalizmust túlontúl gyakran vezérli a rövid távú haszon és egyesek kapzsisága”. Mintha kicserélték volna a befektetési bankárból lett liberális elnököt. Győztek a sárgamellényesek! Vagy mégsem? Nem. De részben igen. Vagy nem is liberális? Az. De teher alatt nő a pálma.
A gazdagok elnöke
Macron elnöksége ígéretesen indult: az elnök- és parlamenti választás nyomán 2017 tavaszára a klasszikus bal- és a jobboldal is gyakorlatilag megsemmisült, csak a radikális balos Jean-Luc Mélenchon és a szélsőjobbos Marine Le Pen maradt talpon, velük szemben a centrista elnök könnyen kijátszotta a demokrata- és az Európa-kártyát is. Sima győzelméhez az is kellett, hogy a legkülönfélébb hátterű szavazók egy Le Pennel szembeni szavazás keretében mögötte sorakozzanak fel. Imponált is az embereknek tettrekészsége. Új seprű jól seper.
Bár kormánya két durva korrupciós botránnyal indított, eleinte elég népszerű maradt, az éghajlatváltozás elleni küzdelem bajnokaként pedig – afféle globális sztárrá avanzsálva – még Trumpot is megtrollkodta egy üzenetben. Kormánya ideológiai hibrid-képződmény volt, jobbról és balról is verbuvált tagokat, nagy húzása pedig, hogy a legnépszerűbb zöld-aktivistából, Nicolas Hulot-ból csinált "főzöldminisztert". Aztán kezdte kimutatni a foga fehérjét. Sorra jöttek az úgynevezett „reformok”, s kezdetben voltak sikerei (a vasúti reform, ami persze privatizáció, de – a szakszervezeteknek részben engedve – végül garanciákkal körülbástyázva), ám a zöld reformok jobbára elmaradtak. Kivéve a dízelüzemanyag adójának jelentős emelését. Addig barátkozott a vadász- és a nagyüzemi agrárlobbival és fékezte fontos környezetvédelmi intézkedések meghozatalát, míg Hulot-nak – bár ért el részsikereket, főleg a megújuló energiák terén – elege lett, lemondott.
A „reformok” között volt egy, ami kitörölhetetlenül ráégett Macronra: az adóreform, azon belül is a vagyonadó részleges megszüntetése. Itt vesztette el a maradék baloldali támogatóját. Reagant megszégyenítő, jobboldali neoliberális indokkal törölte el a vagyonadó legtöbb fajtáját (az ingatlanadót kivéve): ha a jómódúak nem adóznak részvényeik után, bátrabban fektetnek be, így munkahelyeket teremtenek, élénkül a gazdaság, mindenki jól jár. Ez nem csak „ideológiailag” elfogadhatatlan az igazságosság szempontjából, de nem is igaz. Macron mégis beleállt. Konzultációs levelében is leszögezte, az elképesztően népszerűtlen intézkedést nem vonja vissza. Eposzi jelzőjét – „a gazdagok elnöke” – is emiatt kapta.
Macron eddigi elnökségének hatását a franciák jövedelmi viszonyaira, a háztartások 2018-19-es jövedelmi változásait egy független közpolitikai kutatóintézet vizsgálta. Eszerint a háztartások 27 százaléka veszített, 73 százaléka nyert. A vesztesek között vannak a legszegényebbek (munkanélküliek, kisnyugdíjasok), vagyis az alsó 9 százalék, de a felső középosztály, a felső ötöd is! A munkások, az alsó középosztály és a középosztály a nyertesek közé tartoznak; legnagyobb mértékben a második ötöd, a dolgozó szegények relatív jövedelme nőtt. Van egy csoport, ahol a növekedés még nagyobb: a szupergazdagoké, a felső 1 százaléké. Macron nem is a gazdagok, a szupergazdagok elnöke, s miközben a felső középosztályt rendesen lepofozza, az alsó középosztályt, sőt, a dolgozó szegényeket is segíti. De a legszegényebbeket az út szélén hagyja.
Ha a teljes jövedelempolitikai hatásból csak a sárgamellényeseket lecsendesíteni hivatott keresletélénkítést és életszínvonal-növelést nézzük, akkor azt látjuk, hogy mérnöki precizitással a társadalom alsó felét célozták be, kivéve – megint csak – a legszegényebbeket: a 15. és 49. centilis között emelte meg leginkább a Philippe-kormány a jövedelmeket. Itt vélték felfedezni a mozgalom társadalmi bázisát? Vagy egyszerű keresletélénkítő jövedelempolitikáról van szó? Egy biztos: Macron eleget tett a tüntetők számos követelésének. Január 1-től 100 euróval emelték a minimálbért és eltörölték a 2000 eurónál alacsonyabb nyugdíjak utáni járulékokat (eddig 1200 euró volt a határ). Csökkentették a túlóra adóját (ismerős?!), és emelték a dolgozó szegényeknek járó bérpótlékot. Összességében a minimálbér körül keresők jövedelme emelkedett a leginkább; kiterjesztették az energiaszegénységben élők támogatását is, és eltörölték azt a bizonyos karbonadót, ami miatt kitört a lázadás.
A sárgamellényesek
Ahhoz, hogy a mozgalom dinamikáját és a rá adott kormányzati választ megértsük, a jövedelmi egyenlőtlenségek helyett érdemes a területi egyenlőtlenségekre fókuszálnunk. Aki munkanélküli, az a négy fal között éli életét, aki a külvárosi gettókban él, az aligha tud onnan kitörni; és akik még szintén kiszorulnak, küzdenek, hogy bejussanak: a vidéken élő, de a városban dolgozó, ingázó alsó középosztály. Nos, ők a sárgamellényesek. Pontosabban: főleg ők. Nem a falusiak, nem a legszegényebbek, de nem is a nagyvárosok vagy az azokat körülölelő külvárosi szociális lakótelepek (banlieues) népe, hanem a „gödöllőiek”, „érdiek”. A mozgalom fő követelése az volt, hogy „a vagyonadó eltörlése és a vállalatoknak adott kedvezmények árát ne a középosztálynak és a szegényebbeknek kelljen megfizetnie.”
A jóléti állam árvái tehát a lázadók. Nem a legszegényebbek, nem a legkiszolgáltatottabbak lázadtak fel, s nem is „a munkásosztály”, hanem az „ingázó osztály”. Dühük érthető: félnek, hogy kiszakadnak a társadalomból, mint a külvárosi „gettó-lakótelepek népe”, akik már nem is lázadnak.
Bár sokan próbálkoznak a mozgalom megfejtésével, itthon sajnos két tévhit rögzült, amelyek egymás párjai. Az egyik szerint ez egy baloldali mozgalom a neolib Macron ellen; a másik szerint szélsőjobboldali csürhe az Európa-párti Macron ellen. Holott ez egy eleinte adóellenes, majd egalitariánussá vált mozgalom, amely innen is, onnan is toborzott résztvevőket, alapvetően apolitikus alsó középosztálybelieket, akiket a dízellobbi becsapott: valóban érzékenyen érintette őket az üzemanyagár-emelés, mert messziről járnak dolgozni, autóval.
Friss fejlemény, hogy komolyabb szociológiai vizsgálat adatai is rendelkezésünkre állnak. A mozgalom a Facebookon szerveződött, így a kutatók a Facebook-csoportokban terítették a kérdőívet, és érdekes következtetésekre jutottak:
1) A szélsőjobb – minden híresztelés dacára – alulreprezentált a mozgalomban. Viszont csaknem kilenctized értett egyet azzal a kijelentéssel, hogy „a globalizáció hatásai Franciaországra nézve nagyon negatívak”.
2) Ódzkodnak a hagyományos politikai pártoktól, elitellenességük kisugárzik az elitellenes pártokra is. De többségük nem apolitikus és szegről-végről mégiscsak baloldali. Innen jön legfőbb követelésük: „elvenni a gazdagoktól, odaadni a szegényeknek”.
3) A legfontosabbnak észlelt problémák sorrendje: egyenlőtlenségek, életszínvonal, szegénység, adók. A mozgalmat berobbantó üzemanyagadó tehát önmagában nem a fő probléma, hanem egy tágabb kontextusba ágyazódik.
4) A végzettségükhöz és a hasonló végzettségűekhez viszonyított relatív pozíciójuk az, ami kimondottan alacsony, nem abszolút értelemben szegények.
5) Többségben vannak köztük a nők. Ez viszonylag váratlan egy üzemanyagadó miatti „lázadás” esetében – ha elfelejtjük, hogy általában épp az anyák hozzá-viszik autóval iskolába a gyereküket.
6) Radikális demokraták: 53 százalékuk szerint sorsolással kellene kiválasztani a döntéshozókat (országosan csak 17 százalék véli így) és csak 2 százalékuk bízná a fontos döntéseket a mindenkori elnökre.
A láthatatlan vidék
Az egyenlőtlenségek kapcsán utat tört magának egy diskurzus, amely a területi egyenlőtlenségek felől közelíti a társadalmi struktúrát. Ez volt a vakfoltja a Brexitnek és a Trump-hullámnak is: a láthatatlan vidék. Nem a mitikus falu, amely lassan elnéptelenedik, hanem a távoli külváros, a kertváros, a kisváros, az alvóváros, az ingázó-falu. Említsük meg azt is: a sárgamellényesek mozgalma valódi mozgalom, embereket hozott össze, közösségeket teremtett olyan helyeken, ahol alig voltak ilyenek. A sikert ez is magyarázza.
A franciák újra elővették a térképeket, és megállapították, számos egyenlőtlenségi törésvonal szabdalja a társadalmat. A lázadás a fent leírt társadalmi feszültségek hű tükre: szűk mobilitási csatornák, a vidéki Franciaország magárahagyatottság-érzete, az etatizmus hátulütői (minden jót az államtól remélnek, és minden rosszért is rá haragszanak). Közben a zöldek is felébredtek az első sokkból, s emlékeztetik Macront: rendben van, ha zöld-adókat akar kivetni, de ne a szegényekkel és az ingázó alsó-középosztállyal kezdje (hol van például a kerozin-adó?), s főleg ne úgy, hogy közben a szupergazdagok adóját csökkenti. A klímaváltozás elleni küzdelemnek együtt kell járnia a szociális igazságossággal.
Mindenesetre Macron az új évben már-már baloldalinak hat. Konzultációs levelét is azzal kezdi: „Franciaország más mint a többi ország. A (társadalmi) igazságtalanságokra érzékenyebb. Egymás segítéséből és szolidaritásból is többet vár el.” S ha ez nem volna elég: egy „szegénység elleni küzdelem tervével” indítja az évet, s radikalizmusát mutatva, a korábbi szocialista elnökjelölt Benoît Hamon szóhasználatát átvéve alapjövedelemről beszél. Persze ne dőljünk be: ez az „alapjövedelem” nem alapjövedelem; legjobb esetben is csak egy garantált minimumjövedelem lesz. A különböző ellátásokat összevonják, és a korábbiaknál jóval szigorúbb munkakeresési feltételekhez kötnék a folyósításukat. De ha a „nemzeti konzultáción” figyelnek, és elkerülnék az újabb lázadást, talán meggondolják magukat. Elvégre 50 évvel ’68 után a gallok újra megmutatták: ha le nem is tudják győzni, meghátrálásra kényszeríthetik a dölyfös elnyomókat.
