Tovább harcolnak azok a szülők a bíróságon, akik súlyosan sérült gyermeket nevelnek, de az állam nem biztosít számukra támogatott lakhatást. Első fokon a bírónő, másodfokon az államot képviselő ügyvéd hangja remegett.
– Ha meghalok, Ferkót vidékre viszik, valahová a határ mellé – ez volt a vezérmotívuma annak a pernek, amelynek másodfokú tárgyalását tartották a Fővárosi Ítélőtáblán szerdán. Magdi egyedül neveli Ferkót, 35 éves, súlyosan-halmozottan fogyatékos gyermekét. A nyugdíjas nő 40 évet dolgozott – folyamatos ápolásra szoruló gyermeke mellett is. A jelenlegi törvények szerint mégsem jogosult egy fillér ápolási díjra sem. Egyetlen segítsége az, hogy Ferkó igénybe veheti a XV. kerület által fenntartott Fejlesztő Gondozó Központot. Magdi fél attól, hogy mi lesz a gyerekével, ha már nem tud gondoskodni róla. Magyarázatképpen egy állami szerv válaszát mutatta: „Tájékoztatom, hogy állami fenntartásban működő támogatott lakhatási szolgáltatás a fővárosban jelenleg még nem áll rendelkezésre, és lakóotthon sem működik.” Magdinak a humántárca (EMMI) is válaszolt még 2018 tavaszán; cinikusan annyit írtak, hogy 2036-tól talán elkészülnek a vágyott lakóotthonok. Az asszony több sorstársával együtt a bíróságon is próbálta elérni, hogy az állam – kötelességét betartva – biztosítsa a gondozásra szoruló felnőttek támogatott lakhatását, de nem jártak sikerrel első fokon. – A bírónő remegő hangon olvasta fel az ítéletet – emlékezett vissza.
Szerdán, a másodfokú tárgyaláson nem a bíró hangja remegett, hanem az államot képviselő ügyvédé, aki – Magdi és a további húsz érintett család értelmezése szerint – alig hallhatóan, fülig vörösen próbálta védeni a mundér becsületét A nyugdíjas nőnek, sorstársainak és az őket képviselő Társaság a Szabadságjogokért civilszervezetnek (TASZ) az a fő állítása, hogy a fogyatékos gyermekeknek Budapesten nincs lehetőségük lakóotthonba költözni. Pedig a fővárost nemzetközi jogszabályok köteleznék a lehetőség megteremtésére. A másodfokon eljáró bíróság úgy döntött, újabb tárgyalási napot tűz ki április 10-ére, addig pedig az alperesnek és a felperesnek is írásban kell válaszolnia több kérdésre.
Az államot képviselő ügyvéd ugyanis azt hangsúlyozta, hogy Budapesten is van lehetőség elhelyezni a gyerekeket. – Mindegyik, az állam által megadott címet végiglátogattam, néhány ággyal működő helységekről van szó, ahová súlyosan értelmi fogyatékos ember nem mehet – mondta lapunknak Magdi. A nő üdvözölte a bíróság döntését, szerinte egy kicsit végre megváltozott a gondolkodásuk. – Most részletesen indokolniuk kell írásban, hogy hol van az a sok férőhely, ki is mehet oda pontosan – hangsúlyozta Magdi, azt is hozzátéve: érezte, hogy ezúttal kedvezőbb döntés születik, hiszen Ferkó nagyon izgatott volt reggel.
Miközben a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) legutóbbi adatai szerint 408 ezer ember él Magyarországon valamilyen fogyatékossággal. Támogatott lakhatásban csak töredékük részesülhet: 2017-ben mindössze 1486-an éltek ebben az ellátási formában, 929 fogyatékos, 368 pszichiátriai beteg és 189 szenvedélybeteg. Holott már 2007-ben csatlakoztunk a fogyatékos személyek jogairól szóló ENSZ-egyezményhez, amely garantálja az önálló életvitelt elősegítő, támogatott lakhatáshoz való jogot.
A támogatott lakhatást életkornak, egészségi állapotnak és önellátási képességnek megfelelően, az ellátott önálló életvitelének fenntartása, illetve elősegítése érdekében kell biztosítani, segítve a közszolgáltatások és a társadalmi életben való részvételt. Ezt legfeljebb 6, vagy 7-12 fő számára kialakított lakásban vagy házban, vagy legfeljebb 50 fő elhelyezésére szolgáló lakások, épületek együttesében kell biztosítani úgy, hogy az érintett akár barátjával, élettársával, házastársával, gyermekével is együtt lakhasson.
Az egyik legfőbb alapvetés, hogy a közszolgáltatások eléréséhez és a társadalmi életben való részvételhez mindenkinek, így a fogyatékossággal élőknek is egyenlő esélyeket kell biztosítani. Nem szabad megfosztani a fogyatékos embereket attól, amit önállóan is el tudnak érni, meg tudnak valósítani. Csak annyi segítséget kell nyújtani, amennyire szükségük van. A nagy, zárt, jellemzően a települések külterületén elhelyezkedő szociális intézményekben ebből szinte semmi nem valósítható meg.
Noha a kormány már nekikezdett a nagy „tömegintézmények” kitagolásának, a szakértők továbbra is attól tartanak, hogy a nagy, zárt szociális otthonok helyett kisebb, de továbbra is inkább zárt intézmények jönnek létre. Abból is ez látszik körvonalazódni, hogy a támogatott lakhatásra szolgáló férőhelyek száma alig emelkedett az elmúlt 12 évben. A kormányzati stratégiákból persze kiolvasható ez a szándék – 2041-ig szóló határidővel.
– Ez aligha jelent megnyugvást az érintetteknek – nyilatkozta lapunknak Boros Ilona, a TASZ Egyenlőségprojektjének munkatársa. Mint mondta, a fogyatékos emberek többségéről saját hozzátartozóik, rendszerint a szüleik gondoskodnak, de nem azért, mert számukra ez tökéletesen megfelel, hanem mert nem kaphatnak megfelelő segítséget. Egy szülőnek sok esetben nem jelent megoldást, hogy beadja sérült, felnőtt gyermekét egy, sokszor több száz kilométerrel távolabb található tömegintézménybe. A legjobb – és legemberségesebb – az lenne, ha az otthonukhoz közel vehetnék igénybe a támogatott lakhatási formát. Akkor szinte úgy élhetnének, mint minden más család. Fiatal, felnőtt korú, fogyatékossággal élő gyermekeiknek is lenne esélyük arra, hogy nagyobb önállóságot kapva kirepülhessenek a családi fészekből.
Csakhogy erre vidéken is csak elszórtan van lehetőség, a fővárosban viszont egyáltalán nincs.
Boros Ilona szerint az elmúlt 12 évben sokkal többet lehetett volna tenni azért, hogy a támogatott lakhatás mind szélesebb körnek legyen elérhető. Igaz, ez nyilvánvalóan nagyobb költségekkel járt volna: nem elég megteremteni a férőhelyeket, jól képzett szociális munkások, ápolók, szakemberek, infrastrukturális körülmények is kellenek az egyénre szabott gondoskodáshoz. – Rengeteg uniós forrás érkezik a szociális terület fejlesztésére. Az államnak pedig az a dolga, hogy ezeket célzottan, a fogyatékossággal élők érdekeit szem előtt tartva használja fel – mondta, hozzátéve: egy 60-70 éves édesanyának, aki egész életét annak áldozta, hogy fogyatékos gyermekét gondozza, nem jelent könnyebbséget, ha 20-30 év múlva lesz elegendő férőhely.
A sérült gyermeküket, családtagjukat otthon ápolók helyzete azért is kilátástalanabb, mert a támogatott lakhatás szűkös férőhelyeire elsősorban azok kerülnek be, akiket valamilyen szociális intézményben gondoznak; s közülük is jellemzően csak azok, akik a legkevésbé súlyos fogyatékossággal élnek. A családjuk által gondozott fogyatékossággal élő emberek így a várólisták végére szorulnak.
